(Fél)

Tegnap futottam a Szigeten egy félmaratont. Több, mint három éve nem, szóval igen, nagy szó. Mégis meglepett, hogy egy egész csapat fényképész kisereglett. Kattintgattak, ki egy fánál kitámasztva, ki elém térdelve. Első kör, második, harmadik, mindannyiszor megörökítették egyre sósabb arcomat. Konokul előreszegezett tekintet, világító halványkék trikó, delfines fülbevaló. Az edzőcipőm nyikorgását öntörvényű hegedű nyomta el. A brácsa óvott mindkettőnket, hogy el ne botoljunk, a hasunk alatt volt a karja, mint az úszni tanuló gyereknek, szaladt mellettünk a csomagtartót fogva, mintha először mennénk kétkerekűvel, a konyhakőről a szőnyegre terelt, hogy ott birkózzunk. Lassú futás, vadulás. A negyedik körben már csak az éltetett, hogy majd juszt is mosolyogva futok el a fényképészek előtt, de addigra sajnos véget ért a tanfolyam. Vagy csak kishitűek voltak, nem bíztak benne, hogy lefutom.