Midyat, Dél-kelet-Anatólia, nyár. Száraz kánikula, éjszaka is harminc fok fölött. Ki nem bomló dimenziók húrjain játszó szír fájdalom, svédországbóli visszatelepülés.
A helyszín egy palota a kis dombocskára épült óváros tetején. A palota négy teraszszintje közül a legfelső. Csak mi vagyunk. Odalenn a kapunál a kurd gondnok könnyű álma őrködik. Az előző estét hármasban töltöttük. Csájt hozott, mellénk guggolt, sárgadinnyét hámozott nekünk. Mutogattunk és rajzoltunk későig.
Most hajnal van, lehet lélegezni az opálos levegőből. A látkép: minaretek és szír ortodox templomok felváltva, az aláfestés: éktelen kakaskukorékolás és szellő. Hajnal van, müezzin előtt. Ébredezés. A meleg a házakban elviselhetetlen, ezért a tetőteraszokon ágyaznak meg. Hatalmas, lábakon álló fémágyak szúnyoghálóval elfüggönyözve. Lassacskán bújnak elő az emberek. Szemben velünk egy öreg bácsi hálóingben törökülésben hosszan imádkozik, mielőtt kikászálódna. Egy másik ágyból három-négy gyerek is előkerül. Kezdik hajtani ki az állatokat, rázzák ki az asszonyok az ágyneműt, valahol elkezdődik egy építkezés.
Szín tulajdonképpen nincs. Már vagy harminc fok magasan jár a napkorong, mire áttetszik a poron, és még délben is bele lehet nézni. A legtarkább takaró színe sem képes áttörni a homokkő és a sorsok sűrűjén, de érezni az igyekezetet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése