Csak még egy nyarat kértem én akkor az istentől. Hogy hiszek-e, nem-e, nem tudom, de az istentől kértem, az biztos. Tulajdonképpen nem is a nyarat kértem, hanem csak hogy még egyszer láthassa a Balatont. Hogy még úszni is tudjon benne, azt már nem is kértem, csak hogy láthassa. Hogy még egyszer eszébe jusson az a kis finn dingi, olyannak, ahogy a délelőtti napsütésben az akarattyai magas partról annak idején.
Most meg ülök az akarattyai magas parton, és figyelem, ahogy az isten tenyere a második nyarat is lesöpri a tó felszínéről. Felhinti megint az ősz fényeit, aztán komótosan kikészíti a horizontra a telet. Felváltva influenzát és vakcinát, utolsó szőlőt és első narancsot és méret szerint sorba a rövidülő nappalokat is. Lesz kocsikerék alá sáros pocsolya, száraz kézfejre berepedő bőr, síkos utcákra megcsúszó cipőtalp. Halál is lesz. Nézem az arcát, semmi gonosz vigyor, teszi a dolgát, gondos mesterember. Megszólíthatnám, de nincs mit kérnem többé, hisz még úszni is engedte.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése