Alig múlt délelőtt 10, de már csak azt várom, hogy este 7 legyen, és lekuporodjunk háttal a tükörnek, a padlóra támasszuk a homlokunkat, és hagyjuk, hogy a fejünkbe csurogjon a vér. Érezzük, hogy nem fázik a meztelen lábfejünk. Hagyjuk, hogy a hátizmaink megnyúljanak, és a karjaink lágy ívben a lábszáraink mellett nyugodjanak.
Békében.
Olyanok vagyunk ilyenkor, mint valami vidám, hasznavehetetlen ülőalkalmatosság. Tele van velünk az IKEA. A tervezőnk lehetne Ola Wihlborg, sőt inkább Tord Björklund. A nyakunkban lógna a mosolygós fényképük, és az is, hogy a raktárban hányadik sor hányadik polcán vagyunk. Leemelnél egyet. Nem lenne nehéz, de a többivel együtt - rossz a derekad - a szállítók vinnék föl a harmadikra. Viszont te magad szerelnéd össze, szerszámok nélkül, puszta kézzel. Mert minden megvan bennünk, ami kellhet hozzánk. Aztán azt gondolnád, hogy kész, és ránk ülnél - rám vagy rá vagy rá, amelyikünket levetted a polcról, mindegy - pihenni.
Tudnod kell, hogy hosszúnak tűnik ugyan, de valójában ez a póz csak a legelső pár perc. Aztán lassan oldalra billentjük a csípőnket, a hátunkra gördülünk, nyújtózkodunk, lengetjük a végtagjainkat, égnek emelt lábbal csináljuk a pliét, és ha másfél óra múlva visszajössz, már ugrások, forgások, bukfencek és kirúgások után csurog rólunk a víz. Alkalmatosságnak alkalmatosság, csak nem mindig ülő. Gondold át, hogy így is befér-e!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése