Mert van úgy, hogy hangosan zokogsz a kurd férfiak között a buszon Mardinban, hadd bámuljanak, és a csupasz válladat juszt is mutatod. Jó lenne letépni a csadort az előtted ülő nőről, hogy legalább helyette már ne neked kelljen sírni. Mikor kérdezik, hogy hogy hívnak és honnan jössz, mert azt mindig mindenki mindenhol kérdezi, melléd fékeznek a kocsik az utcán és kérdezik, akkor azt mondod, hogy semmi közük hozzá, mert leszarod a kultúrák sokféleségét. És akkor ők onnan messziről, az Anatóliai-fennsíkról gyűlölni kezdik egész Európát, de téged az sem érdekel, mert te is gyűlölöd, meg a kurdokat is gyűlölöd, mert gyökértelen akarsz lenni, és nesze neked, pár hétre az is vagy. És a pasidra hagysz mindent, hogy intézze, hogy döntse el, hogy diyarbakir vagy sanliurfa, mert te még arra sem vagy képes, hogy elállj az útból, ha jön egy kocsi. A pasidra hagysz mindent, akivel otthon majd szakítanod kell, de ő ezt még nem érti, és ez fáj, együtt fáj az egész katonai támaszpontokkal terhes sivár tájjal. És akkor, mivel nincs semmid, amit összetörhetnél, és ordítani meg nem mersz, a könnyeid pedig már elfogytak, beteszed a füledbe a zenét. A zenét, ami ívet húz az Anatóliai-fennsík és közted. Szivárványt. És mire pár óra múlva Diyarbakirban leszállsz a buszról már magad vagy a vihar utáni napsütés. A város meg az átlátszó, fekete univerzum, idegen fénypontoktól kongó.
Ott mellétek szegődik egy férfi, aki közli, hogy rendőr, és őrizni fog titeket, mert veszélyes a város. Hotelről hotelre kísér, és közben arról faggat, hogy miért nincs gyereketek. Mindig mindenhol mindenki arról faggat. De akkor ez már nem számít.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése