A hitetlenségemmel provokálom az Istent. Bizonyítani akar. Célozgat, villant ezt-azt, nem elég. Az izzadságtól csillogó izmos testét akarom, az eltorzult arcát. Aki alkot, az nem lehet szép, az kipréseli magából a szépet.
Tornaruhában van. Ez csak edzés, gondolja, de én figyelem. Fehér a magnéziaportól a tenyere, leguggol, ráfog, koncentrál. Nekirugaszkodik. Már a mellén tartja, erőt gyűjt. Éli, éli.
Nyomd ki, Istenem, nyomd ki! Onnan mi már tartjuk, ne félj! Nagyon nehéz? Megijedtél, hogy mégiscsak tudsz akkorát, amekkorát már nem tudsz? Pedig nem is a súlyokat fogod ám, ugye tudod, nem az a nehéz, hanem csak, ami köztük van. Mármint közte és közte.
A súlyaik közé vonzerőt is teremts, Istenem! Olyat, amin nem csúszik meg a kezed. És én az irigység ciliciumával felövezem magam, majd kishitűségemből mutatok be néked égő áldozatot. Emeld magasra őket, és meglesz a jutalmad! Bizony, bizony mondom neked, ha ma pont nem is érnek rá, de valamelyik este veled lesznek a Paradicsomban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése