(Ájdentiti)

M a miteszereit nyomkodta a tükör előtt, és arra gondolt, hogy a férfi elég, ha csak egy fokkal szebb, mint az ördög. Ő tényleg csak egy fokkal szebb, tehát akkor biztos ő a férfi. J éppen befejezte a mosogatást, törölte le a konyhaasztalt, és nézte, ahogy a morzsák felsorakoznak a rongy élénél. Múltkor le is fényképezte.
- Szerintem ez hülyeség – felelte M-nek, - ez, hogy ki a férfi és ki a nő.
- Persze, hogy hülyeség – értett egyet M a fürdőszobából. - És különben is, káromkodni meg te szoktál.
Miközben lemosta a váladékszemcséket a körméről, felidézte azt az otthonos érzést, amit az egybeírt és -mondott trágár szavak jelentettek a számára. És ahogy pakol, ahogy válaszol: igen, ő a nő, M egyre biztosabb volt. Időzött még a fürdőszobában, hátha belép J és kimondja a nevét. Azt M nagyon szerette. Azt se bánta volna, ha utána J egyből sürgetni kezdi és rászól, hogy ezzel többet árt a bőrének, mint használ, aztán meg odatart egy tégelyt az orra alá, egész közel, hogy na legközelebb ezzel kenjed be. Ezt se bánta volna, mert tudta, hogy utána hibátlan szemöldökével, mozdulatlan ajkaival J rámosolyogna. Igaz, aztán ugyanazzal a mozdulattal visszatenné a tégelyt a szekrénybe, és M-nek a következő pillanatban már sejtelme sem lenne, hogy melyik is volt az a sok közül. Most kinyitotta a piperés szekrényt és eszébe jutott, hogy J egyszer majd biztos ezt is lefényképezi. De most csak perdült egyet és már ment is tovább a nappaliba, utána a copfja, a copfjának az illata.
M elbambult. Nem nézett sehova. A csapra, magára, a piszkálástól kivörösödött miteszerekre. Vággyal vegyes fájdalom körvonalazódott a hasában, aztán kiélesedett, mint a múlt. A mosdóra támaszkodott, majd a kád szélére roskadt: ismét ugyanannak érezte magát. Szóval ez az, gondolta, ami már napok óta készülődött. Könnyek jöttek. Könnyek, Judit, könnyek, könnyek. A memóriája az érettségit leszámítva sosem volt több néhány mondatnál, de azok tömörítés nélkül, hangszínnel, dallammal, testtartással. Zokogott. Jajdult is egyet-egyet, mert fájt, és zokogott.
- Hánynom kell – mondta, és belehányt a vécébe. J addigra már ott volt és a hátát simogatta. - Hányásszagom van, mi? - kérdezte, ahogy megkönnyebbült.
- Hát moss fogat! – biztatta J.
Ahogy a fogkrémet nyomta, M arra gondolt, hogy ez nem lehet ilyen egyszerű. Ő világéletében azt hitte, hogy aki büdös, az mindig is büdös marad, és aki illatos, az örökké illatos. Ez nem lehet ilyen egyszerű.
- Tudod, hogy mi a baj? - kérdezte J. M bólogatott. - El akarod mondani? - kérdezte J. M bólogatott. - Akkor mondjad el! - M szerette a felszólító mód hosszú alakjait és J puha tenyerét.
- Nem az van, hogy férfi vagy nő, hanem csak hogy az anyát keresem benned, tudod? - és M-nek megint könnybe lábadt a szeme. - Azt akarom, hogy taníts, bár nem akarom megtanulni. - Aztán csak álltak. Lábadt.
- Hát ha azt keresed, akkor örülj neki, ha megtaláltad – felelte J, és kicsit felhúzta a vállát, mint aki azt kérdezi, hogy: há' nem.
Erre M mosolyogva orrot fújt. Végigsimította J orrnyergét, szemöldökét és a járomcsontját. Nézte. Látta is, aztán megint csak nézte.
A csók mindig nagyon izgató. Minden közül a csók a legizgatóbb. Mert a csók, mindegyik csók, döntés. És egyetlen érintés sem múlik el észrevétlenül.