A fiú végre hajlott volna rá, de a lány addigra már nem akarta. Sokat gondolkodott, ami még csak hagyján, de a pszichológusával is beszélt, aki a rezgéseket is érzékeli. Az derült ki, hogy a rezgéseik bizony nincsenek szinkrónban. Van átfedés, de az ellentét is jelentős. Ha fizikust kérdez, az lebegésnek mondta volna, de a lány pszichológust kérdezett. Persze nem lehetetlen, csak sok-sok munka és fáradság mindkettőjüknek.
A fiút igencsak meglepte, hogy a lány ezzel jön neki, ugyanis a lány ezzel jött neki. Töviről hegyire elmesélt mindent és még csak be se hajtotta a fiún az óradíj ráeső részét. A fiú magabiztosságát megnövelte, hogy a lány ennyi figyelmet szentelt már eddig is az ügyüknek, és harci ösztönei is feltámadtak, hogy na nehogy már egy pszichológus. (A fiú egyébként pszichológus volt.) A lány vágyott a fiúra, mert szépnek találta az arcélét, tengerkéknek a szemeit, és viccesnek, hogy mindig mindenféle szerepekbe bújik. És a lány még azt is gondolta, hogy igaz, hogy sok energiát megspórolhatna, de nem tudja, mire fordítaná azt, amit megspórolt.
Így végül lett egy nem éppen kiegyensúlyozott kapcsolatuk, életük során csak ritkán voltak szinkrónban, és az összehangolódás rengeteg energiájukat felemésztette. Elég okosak voltak ahhoz, hogy amikor a kisunokájuk megkérdezte, nem tudtak válaszolni. Inkább Ámor nyilával átdöfött szívet grefitiztek egymás sírkövére.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése