it wouldn't be luck if you could get out of life alive
Tánc, InTime, másodszor. Az első nekem történetileg – már csak történetileg is – meghatározó. A tánccal való lényegi találkozás kezdete. Emlékszem, a pulzusommal voltam így gyerekkoromban, hogy én is mindig megfogtam a csuklómat, de nem értettem, hogy mi a fenét számolnak a többiek. Aztán egyszer véletlenül odacsúszott az ujjam. Nincsenek véletlenek.
Egész más volt másodszorra, mint elsőre. A visszájára fordult. Vagy én kerültem bele a belsejébe. Mert vannak alkotások, amiknek külseje és belseje is van: a ház és a tánc biztosan ilyen. Elsőre kívülről zord volt, hideg – igen, éppen a forróságában hideg - és brutális. Észre sem vettem, hogy van ajtó. Vagy legalábbis fel sem merült bennem, hogy bemenjek. Ha láttam is ajtót, nem próbáltam kinyitni. Vagy ha próbáltam is, zárva volt.
Előttem. Valahogy úgy fogalmaztunk akkor, hogy az ember vágyai közepette való esendőségének jobbára a visszataszító és félelmetes vetületeit mutatja a darab, pontosabban az a kilenc jelenet, amiben hol egyedül, hol különböző konstellációkban együtt kínlódnak a táncosok. A legvégén viszont a sárral bekent ember kontrasztként az esendőségnek azt az arcát mutatja, ami együttérzést vált ki, amihez kapcsolódni lehet, amit jóérzéssel meg lehet szánni. A darab folyamán némi fekete ruhában vagy éppen meztelenül tusakodó alakokat a darab végén vakuvillanásnyi időkre aranyruhákban látjuk viszont, amit nyilvánvaló iróniának könyveltem el akkor.
Kegyetlennek tartottam a Frenákot, amiért az aranyruhások csillogása közben sőt után a sárember ott volt hagyva a színpadon. A közönség kénytelen volt úgy tapsolni az aranyruhásoknak, hogy az a szerencsétlen meg ott hátul a piros kanapén. Azt hittem, hogy a saját frusztrációját tölti ki rajtam az alkotó. Hogy azért kell nekem is, nézőként, otthagynom a sárembert magára, hogy a képembe vághassa, lám, én is milyen egy szemét vagyok. Pedig én nem, tiltakoztam, stréber, én együtt érzek, én becsülettel meg vagyok rendülve, én alig birok felállni a helyemről, engem megríkat az Antony and the Johnsons, satöbbi. Én szeretnék még ott maradni, vigasztalni, babusgatni.
Magamat. Magamat akarnám babusgatni: ezt éreztem most másodszorra. Magamat, amíg aztán késő nem lesz, sőt leginkább akkor, amikor már késő. Ha mégsem ezt választom, akkor belépek. A tágas, de véges térbe és időbe. Cserébe sem a forróság, sem a hideg nem elviselhetetlen, csak van. Az idő ki van szabva. Az előadás például negyvenöt perc (kábé), az alatt kell végezni. Ha valaki a negyvenedik percnél jön be, és még akkor is csupa sár és nem látni az arcát, akkor az már egyszerűen elkésett és kész. Ez a szekér elment. Vagyis az aranyruhát fészveljún kell venni. Lehet úgy venni, érdemes úgy venni. Kiérdemelték. Mivel? Hát láttuk, igen, bizony, azzal. Visszataszító és félelmetes. Is. Ilyen egyszerű.
Másodszorra. Ami múltkor megijesztett, az most biztatott. Hátat tudtam fordítani a sárembernek, el tudtam jönni, mert el lettem engedve. Emlékszem, gyerekkoromban megkülönböztettem szép és csúnya betegségeket, a leukémia például szép volt. De lehet, hogy tévedtem, lehet, hogy szenvedés nincs szép és csúnya. Ilyenkor hiányzik az isten, felnyöghetnék, hogy köszönöm.
Ezt az embert. A tiszta, tág teret. Ezeket a zseniális táncosokat. A bonbont (Белиссимо CLASSICO крем брюлле). És hogy nem vagyunk eszköztelenek, van testünk, amivel eltáncolhatjuk, hogy milyen is az, amikor táncolunk.
Mama, put my guns in the ground
I can't shoot them anymore
Mama, elásol engem is,
Pedig úgy volt, hogy játszhatok.
Knock-knock-knockin' on heaven's door
Nyaf-nyaf-nyafin' on heaven's floor
Knock-knock-knockin' on heaven's door
Nyaf-nyaf-nyafin' on heaven's floor
(koreográfus: Frenák Pál; táncosok: Fekete Zoltán, Holoda Péter, Jantner Emese, Jónás Zsuzsa/Lisa Kostur, Kolozsi Viktória, Nelson Reguera; zene: Gilles Gauvin; jelmez: Szabó Gergely; színpad: Molnár Péter; fény: Marton János; hang: Hajas Attila; link: link)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése