Memory, this is the past, mistery, this is the present, secret, this is the future.
Három vörös négyzet, amit a testére tetováltatott. A sorrendről azt mondja, hogy a legalsó a múlt, de talán lehetne fordítva is, hogy pont a legfölső, mert az fájt a legjobban.
Szép ez meg minden, és neki nagyon jól is áll, olyan jó, hogy elmondta, ezzel alszom el. Csak éppenséggel álmodni kezdek, és álmomban rajtam van, nem rajta, és addigra már ruha. Átkozott egy ruha, túl szűk és túl bő, kibuggyosodik. Hosszú, lötyög, elbotlom benne, szorít, bevág, kidagadok. Ráncigálom, de nem tudom levenni, kétségbeesetten rá mutogatok. Hogy az övé, én csak felpróbáltam, de már bújnék is ki, hát nem látják!? De nem látják, mert nem is figyelnek rám, vagy ha mégis, megdicsérik, hogy milyen jól áll nekem.
Sírva ébredek, ami nem lenne baj, ha aztán megpillantva magamon a cicás pizsamát megnyugodnék, de nem. Fáj, fááj, fáááj, nyikorgok magamnak. Ugyan, mi fájna, menj, inkább zuhanyozz le, felelem és indulok. A zuhannyal szemben van a tükör, tűnődve méricskélem magam. A víz megnyugtat, vigyázok, hogy oda ne menjen. Nekem, talán legjobban a felelősség, azaz a jelen. De mindegy is, fő, hogy megvan, pár nap és megszokom. Fő, hogy nem lehet levenni többé, és hogy az enyém más: a fehér bőrön a vörös is csak piros.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése