(nagy hatókörű nyelvészbarátaimnak)
Nem emlékszem, hogy milyen volt nem tudni biciklizni. Vagy nem tudni azt, hogy topik és fókusz. Sőt, nem emlékszem, hogy milyen volt nem vágyni mindig ölelésre, vagy hogy milyen volt, amikor még nem őt hibáztattam mindenért. És arra sem emlékszem, hogy hogy volt az, amikor nem ismertelek például téged. De ha meggondolom, most sem érzek semmit arról, ami volt, de már nincs, vagy nincs, de talán lesz. Vagyis azt hiszem – és ezt nem azért mondom a nyelvészeknek, mert őket érdekli, hanem csak mert ők értik –, azt hiszem, a dolgok valójában soha nem tudnak de re hiányozni. Ugyanis a világban nincs hiány – és világban sincs hiány –, vagyis a hiány, az kívülről sohasem látható. Hanem mindig ott van elrejtve legeslegbelül, de dicto, ha volnának szavak, de csak kiejtjük őket, vagy még csak azt se.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése