(Hehe)

Még soha nem akartam ennyire életben hagyni senkit, tudod? Honnan is tudhatnád…? Te csak nevetve azt mondod, hogy a karodat facsarom, hehe. Én meg azt felelem magamban, hogy látod, legalább nem a nyakadat, és én már nem teszem hozzá, hogy hehe. Ma rossz napom volt, tudod, mondtam is, ami azt jelenti, hogy szétromboltam mindent, téged is. Most itt fekszel előttem, mozogsz, de csak mert én mozgatlak, bábozom veled. Asszem nem élsz már amúgy, de a magad módján gyönyörű vagy, annyit elárulhatok. Az az érzésem, hogy meghaltál, csak nem merem bevallani. Hívnom kellene valakit, aki megmondja. De kit? Nem merek zavarni. Csak megkapnám, hogy befelé szeressek, és igazuk is lenne, de amúgy nem tudnának segíteni. A mentőket, ha hívnám, azok végül engem vinnének el, ami tetszene, csak sok időbe telik, és nekem dolgom van, tudod, meséltem, másba belevágni nem merek. […Tömöm magam, mint a libát, amúgy…] Utolsó lehetőségként te jutsz eszembe. De mire mindent elmagyaráznék neked… nem, nem reális. Mire leellenőrizném a szavakat, hogy azt jelentik-e, amit jelentenek… nincs türelmem. Mire eljutnánk odáig, hogy tanácsot adj, mire megértenéd, hogy a helyzet az, hogy bár egész jól alakult eddig, most mégis úgy néz ki, hogy megöltelek, szóval addigra egészen biztosan meghalnál. Meg a te időd is véges… nem, nem kívánhatom. Ami sok, az sok. Ami te vagy, az te vagy. Én én. He-he.