Most nagyon erősen az ovi jut eszembe, az első napok. Gondolom, kézen fogva mentünk, bár nem rémlik a tenyere, és a szaladás is alig. Késtünk. A gyerekek már körben ültek. Én megálltam középen és zokogtam. Nincsenek meg arcok, az övé sincs, és a horgolt takaróra sem emlékszem, meg arra sem, hogy az ujjamat szopom. Csak a kör, a közepe és a sírás.
Teltek az évek, most ugyanezt teszem én is vele. Neki sem rémlik a tenyerem. A biztos talaj a lába alatt nyomja a tyúkszemét, és mikor megy pedikűrre, a lavórban felkavarodik az állóvíz. Fáradt. Ha átadnák neki a helyet, már elfogadná. (Mármint anyám helyét.) Újabban horgol, imából horgol takarót, ha beteg vagyok, rám teríti.
Mi legyen? Nem vagyok beteg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése