Evészavar 3.

- Karácsony van – súgja.
- Leszarom – mondom.
De aztán tudom, bazmeg, tudom-ra helyesbítek, mert nem szarom le. És figyelek. Amit mondok, amit teszek, meg amit ti, ezeket figyelem.
- Legalább vegyél föl ünneplős ruhát - súgja.
- Fölvettem, bazmeg, fölvettem - mondom.
Legalábbis az utcait itthonra, és tettem be fülbevalót is. Ezért megsimogat, szöszi hajam közt elidőznek az ujjai, aztán lecsúsznak a fülbevalóig.
- Porszívógyógyszer – súgja. Elérzékenyülök.
Holnap is ugyanebben a ruhában leszek, és a hajamat feltűzöm majd, ahogy neki tetszik. Sőt már ma feltűzöm azt is. Minden ugyanaz lesz holnap, mint ma, még a melltartó is. Csak bugyiból veszek tisztát. A holnap és a ma összeolvad.
- Ne szaladj előre – súgja, - hagyj időt a mának is, hogy megtörténjen!
- Hagyok, bazmeg, hagyok - mondom, hisz én alakítottam így. Így-így.
- Bánod? - súgja.
- Azt a hétszentségit neki - mondom. - De igazad van, bazmeg, igazad. Mert nem én alakítottam, hanem az atyaúristen.
De én sem bánom, az Egész felől próbálom közelíteni. Ezt javasolták. És mondták, hogy az isten emberré lett, vagyis hogy ezen a titokzatos éjszakán kibaszott közel került a kettő. Hogy nincs az a geci apád, aki mögül az isten bármikor ne ugorhatna elő. Így fogalmazott a pap, hogy a hétköznapi ember számára is érthető legyen. Nincs az a geci apád, ismételte, mert minden mondatot legalább kétszer elismételt, és keresztet rajzolt azoknak a homlokára, akik nem áldoztak az éjféli misén. Tudta, hogy mit cselekszik.
- Jól van, jól van, de elkalandoztál - súgja. - Számolj be inkább a tüneteidről!
- Meggyógyultam – mondom. Csak így, bazmeg nélkül.
- Úgy érted, tünetmentes vagy? - súgja.
- Nem, tünetmentes éppenséggel nem vagyok, de meggyógyultam - mondom. - Egészséges vagyok, nem tünetmentes.
- Meg tudnád fogalmazni, hogy mitől gyógyultál meg? – súgja.
- Sajnos nem mondhatom el - mondom.
- Talán csak nagy vonalakban - súgja.
- Épp azokat nem mondhatom el - mondom.
- Hogyan töltötted a karácsonyt? - súgja.
- Sajnos nem mondhatom el - mondom.
- Főztél végül forralt bort? – súgja.
- Főztem - mondom.
- Kire haragszol? - súgja.
- Sajnos nem mondhatom el - mondom.
- Haragszol egyáltalán bárkire is? – súgja.
- Sajnos nem - mondom.
Szün, szün.
- Fáj valahol? - súgja – Mutasd, hol fáj!
- Nincsen rá kezem - mondom.
- Akkor használd a szárnyaidat! – súgja.
- Azokat használtam – mondom.
- Akkor mégiscsak meg tudtad fogalmazni, hogy mitől gyógyultál meg – súgja.
- Ja. Nyertél, bazmeg – mondom.
- Ha most egy jó tündér teljesítené egy kívánságodat, mit kívánnál? – súgja.
- Egy jó tündér? – kérdem. – És hova lettek az angyalok, bazmeg? – mondom.
Nem felel.
- Nekem nem kell semmi.
- Nem hiszem – súgja.
- Persze, mindig kell valami – mondom. Szün, szün. – Hát, legjobban hányni szeretnék, bazmeg, végre valahára hányni. Szabad akaratomból az ünnep alkalmával hányni.
És figyelnék nagyon (hisz mostanában mindenre figyelek), figyelnék arra, amit kihányok, hogy abból is (hisz bárhonnan) mikor ugrik elő egyszercsak az isten.