Nem akart indulni. Pedig azt tervezte, hogy még sötétedés előtt megy ki a boltba, mert ahogy kezdett elszíneződni a nap fehér fénye, mintha bennfelejtett volna valaki egy piros zoknit az időtlen január lepedői közt, szóval szépnek, sőt szóval megnyugtatónak találta ezt. Mégsem akart indulni, mert a farmerjébe kellett belebújni, egy hét után kilépni a buggyos sínadrágból és ismét a farmer… Tudta, hogy hízott.
Régi farmer volt amúgy. Emlékezett rá, amikor begombolva húzta le a csípőjén keresztül, aztán arra, hogy mennyire nyomta a gomb a hasát az egész kirándulás alatt, és arra is, amikor a farmer széthasadt a fenekén. Megvarrta. Nemrég meg az történt, hogy amikor az átszerelmeskedett hétvége után ruhába bújtak, akkor hosszú-hosszú idő után – gondolta is, hogy te atyaisten, milyen hosszú idő után – ismét azt érezte, hogy lötyög. Laza farmer, merev pénisz. Már kezdte elhinni, hogy itt tart. Mert ez az örökké merev pénisz valóságos útjelzőként ágaskodott ki a hóval borított hétköznapokból, ahol amúgy már az égtájakat sem igen tudta. Erős vaskorlát volt, amibe bármikor belekapaszkodhatott, kezdett nem félni attól, hogy kizuhan megint a hájas semmibe. Nem is zuhant, hanem a korlátot követte, és az végül egészen-egészen le vezetett.
Akkoriban, ha lehunyta a szemét, mindig itt-ott megcsillanó mozaikmintát vagy ritmikus izom-összehúzódásokat látott. Most viszont tudta, hogy jobb, ha nem hunyja le a szemét, hanem igyekszik tudomásul venni, hogy amit a combján, az ölében és a csípője körül mindenütt érez, az a nadrág varrásainak a feszessége. Elolvasta még egyszer az utolsó e-mailt, hogy az eszébe vésse a szavak keménységét is, aztán nekiindult végre valahára. Elindult a boltba, hogy bevásárolja mindazt, amit tudta jól, hogy sokkal okosabb lenne nem megvennie.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése