(Meditáció kezdőknek)

Ahogy tekersz végig hajnali négykor a rakparton, egyszer csak eszedbe jut az, ami a táskádban lapul. Ne gondolj most arra, hogy pár nap múlva már majd fel sem fog tűnni, hogy ott lóg a falon! Ez butaság! Ne szégyelld, hogy örülsz, és hogy örömet lehet szerezni neked! Viszont most arra se gondolj, hogy a következő pár napban meg le sem fogod tudni venni róla a szemed! És ne is azon tűnődj, hogy hová szögeld! Meg ne is a múltat bolygasd, hogy miért nem tettél ki eddig semmit a falra, meg azon se rágódj, hogy ha egyszer annyira tetszik, akkor miért is nem rendeltél a neten magad! Meg ne is az elmúlt karácsonyt, illetve annak hiányát éld át újra és újra, és ne is azon töprengj, hogy egyáltalán honnan jut eszedbe egy-egy hangulat! (Ahogy mentél még télen a Vizafogón.) És ne is arra gondolj, hogy amint hazaértél, megnézegeted, meg ne is arra, hogy talán magad mellé fekteted majd az ágyra, hisz elfér, és illik hozzá színben a melegsárga lepedő! Hogy elmondod majd ixnek meg ipszilonnak, hogy hogy örülsz, most arra se gondolj, meg arra se, hogy valójában milyen aranyos volt zé, hogy neked adta! A mozdulatra se gondolj, amivel leakasztotta a falról, meg arra se, amivel a táskádba csúsztattad, és ne gondolj arra se, hogy talán kicsit meggyűrődött a sarka! Meg arra se gondolj most - hisz minek? – hogy lassan kötötted el a biciklit! És azon se járjon most az eszed, hogy a sárgaréz vagy a fémszínű szöget válaszd! Hanem csak vedd észre, hogy fél öt van és tekersz északnak a budai rakparton, és hideg van, de mégsem fázol igazán, mert tavasz! Tekersz, és arra figyelsz, hogy arra figyelsz, hogy semmi másra nem figyelsz csak arra, hogy tekersz északnak a budai rakparton, mert tavasz, és arra figyelsz. Közben ott lapul a táskádban, arra figyelsz. A táskát érzed a hátadon, abban az izzadt táncruha, a spar-os instant kávé, ezeket tudod, és ezek mellé becsúsztatva – most semmi másra ne gondolj, csak erre, hogy – becsúsztatva ott van. Most kaptad. De arra, hogy épp az imént kaptad, már így tényszerűen ne gondolj! Arra, aki adta, bármilyen kedves volt is, már ne gondolj! Hanem csak arra, ami van. Hogy ott van a táskádban. Színes foltok és sötét. Intenzitás. A színek közti hasadásokra gondolj, és az egymást takaró síkokra, hogy a sokadszorra is ugyanaz, mindig más. Gondolj arra, hogy egymáshoz simulva ott van a január, a február, a március – hogy hol nyitod majd ki, arra most ne gondolj! -, az április, a május, a június, a július, az augusztus, a szeptember, az október, a november és a december. A 365 rubrikára gondolj. De ebből ne váljék idő mint absztrakt gondolati konstrukció, hanem csak arra gondolj, hogy lehetne húzni beléjük strigulát. Vagy továbbosztani őket órákra, és úgy húzni strigulát. Vagy akár percekre és másodpercekre, ha türelmetlen vagy. Gyakrabban mozdul a kezed, gyakrabban hiszed, hogy csináltál valamit. Aztán engedd végül el ezt a gondolatot is, mert ez is a múlt, ráadásul mások múltja, vagy ha mégis a tied, akkor a jövő. Viszont te most a jelenre koncentrálsz. A hátizsákodban lapul.
Tehát ami maradt, hogy az egybevágóságra összpontosíts, ami külső kép és belső kép között lenni tud. Lenni tudhat. Lehet. Lehetni lehet. Fura egy műfaj ez a falinaptár.