„Olyan ez az ember, mintha a Jóisten küldte volna” – mondta a lépcsőn mellettem kucorgó, középkorú férfi a mise után. Alig bírta kimondani a mondatot, rázni kezdte a zokogás.
Hm.
Ilyet mondott. A középkorú férfi, aki aztán odaült a felesége mellé a kiürült padba és az ő vállán sírt tovább, ilyet mondott egy nálánál valamivel fiatalabb, amúgy egyedülálló férfira. Történetesen a papra.
Hm.
Mintha. Ember mintha isten.
A férfi vállára tettem a kezem, és azt feleltem neki, hogy mindnyájunkat a Jóisten küldött. Inkább hallgattam volna! Csak odatenni a kezem és nem szólni semmit. Osztozni. Hiszen én is valami hasonlót éreztem. Érezhettük volna együtt. A leckét, miszerint nem ez az ember, hanem minden ember, és nem feltételes mód, hanem kijelentő, nyilván ez a férfi is rég megtanulta már. Nem erről volt szó. Hanem arról, hogy mindebből most élményszerűen is átélt valamit. Istenélmény, mondják. Csattanósabb úgy egy történet, ha az Istent a kávészagú arab taxisofőr testesíti meg, de ha meg ennek a férfinek éppenséggel a pap, akkor a pap.
Vigasztalni akartam. Ami kedves tőlem, csak minek, ha egyszer nem volt szomorú? Túlcsordult. A kancsó, amiből töltöttek belé, megszaladt. Talán minden vasárnap megszalad. De az is lehet, hogy csak most, hogy elmegy a pap. Az örökös változás feszültsége. Ahogy elenged. Talán éppen most vasárnap engedte el ez a férfi a korlátot, amibe eddig görcsösen kapaszkodott, és ezentúl hagyja majd, hogy vigye őt is a víz. Ráfekszik ő is vele, azzal az emberrel együtt a hullámokra.
A mise előtt még arról pusmogtunk, hogy a férfi Rákoskeresztúrról jár át ide, a Kövi Szűzbe. És hogy most meg akkor mehet Angyalföldre vagy hova, és hogy minek ez a sok helyezgetés. Zsörtölődött. A mise végeztével viszont már nem firtatta többé, hogy pontosan hová küldik ezt az embert, hanem csak az kötötte le minden gondolatát, hogy vajon ki küldte. Ki a fene küldte? Mert egészen olyan, mintha.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése