(535.)

Tekerünk a napnyugtában a falu felé az észrevétlen emelkedőn. Nézem az elgyötört, szívós testét, ahogy minden egyes tekerésbe igyekszik belenyomni a testsúlyát. Ami semmi. Az akarata, az hatalmas. Kérdés, hogy mit akar vele. A napnyugtában lassan megindul a dolgok esti lélekvándorlása annak ritmusára, ahogyan ő teker. Nem kérdezek. Se tőle, se mástól. Hanem arra gondolok, igen, talán most először arra gondolok, hogy bármikor meghalhat. Bármikor. Megengedem neki. Megölheti magát akár most rögtön is, ha akarja, lefordulhat a bicikliről, nem szólok bele. Kiszállok a nyeregből, ring a csípőm, végül is ő sem szólt soha bele. Hagyom. Az alkonyatban, ahogy tekerünk a lankás emelkedőn fölfelé, ha már elkezdődött, hagyom, hogy megtörténjen vele(m). Továbbgondolom. Hogy élhet is felőlem, ezentúl azt is engedni fogom. A közönyt csak mímelem, kint felejtődött, mint régi névtábla, az arcomon, de flegmaságom már bizalommal párosul. Mostantól semmi sem mindegy. Mert mostantól bármit el tudok fogadni. De egy valami hadd legyen világos: a terheit cipelni egy tapodtat sem fogom. Viszont ha most fékezne, fékeznék én is, ha leszállna, leszállnék, és ha a biciklit kitámasztva a málhákkal kezdene matatni, megkérdezném, mi van. És ha azt felelné az árok felé bökve, hogy elég, akkor kitámasztanám én is az enyémet, odamennék hozzá, és egy-kettő-háromra hajítanánk. A nehéz tárgyakat együtt szoktuk. Segítenék, hogy ne ejtse magára pont most, meg hogy megijedvén a könnyűségtől ne kapja föl a szél. A csuklómra tekerném gyorsan a madzagját, mielőtt elröpül. Várnék. Türelmesen várnék, hátha testet növeszt magának, ami közöttünk tartja még egy darabig.

De ha nem, úgy is jó. Akkor egy napon elcsípem majd a madzagot. Elcsípem, bár a szorítását a csuklómon utána is már mindig érezni fogom.