(Dubrovniki fényképek 13. – Figyelem, amint figyeli)

- Jó, hogy újra és újra visszatérsz hozzánk – mondta a fiú, ahogy a lány felkászálódott mellé a bárszékre.
- Miért jó? - kérdezett vissza a lány.
- Hát - kezdte a fiú, és a szájtartása ott maradt a hát végén. Derűs arcából rézsútosan pillantott kifelé, amíg utánagondolt. Nem annak, hogy mit mondjon, hanem annak, hogy hogyan is tudná a legpontosabban mondani. Világos bőre és haja volt, ami összefért volna a legszuggesztívebb barna tekintettel is, de az övé világos volt, kékes zöld. Olyan szem, aminél nem arra kell figyelni, hogy olykor elengedd a tekintetét, hanem inkább arra, hogy olykor felkeresd, ne vessz el a sok fény között az arcán. Ráadásul meg is fogta kicsit a nap.
- Hát azért jó – fogott bele kislányosan, mintha felnőttek kérdezték volna – mert van egy olyan arckifejezésed, hogy felfelé pillantasz, és a szádat megnyitod, és szinte sóhajtasz egy aprót, hogy há. Szóval egy olyan arckifejezés, ami nagyon te vagy. Nem tudom elmagyarázni, várj, megmutatom!
Megmutatta. Megpróbálta. Egyből tudtam, mire gondol, tehát jól csinálta. Mégis mosolyognom kellett. Bár talán nem is az arckifejezés, hanem az a magától értetődő bátorság, amivel mutatta. Az volt meghökkentő. A lánynak mutatta persze, aki nem értette. Egy-két nap, és többet tudtunk az arcáról, mint ő maga. Kicsit zavarba jött. Vagyis inkább izgatott lett, kreol bőrén nem látszott, de elpirult. Ékszerbarna szemeivel csodálkozva nézett. Ráncolta a homlokát. Jól látszott a homloka, mert az a fajta őszinte lány volt, aki széles fekete hajpánttal simítja hátra a haját.
Nekem már elég volt az estéből, mentem. Nem tűnt fel nekik. És akkor sem vették észre, hogy figyelem őket, amikor pár órával később lefényképezték együtt a hajnalt, lendületesen szedték a meredek sikátorok lépcsőit, és a fiú teljesen öntudatlanul tette fel a lencsére az objektívsapkát.