Nem akarlak bántani (vagyis csak ritkán akarlak), mégis megtörténik. Olykor teszem. Máskor viszont nem bántalak, te mégis bántódsz: az igazságot bántónak érzékeled átmenetileg. A hirtelen fényt. Aztán megszokod, megszokja a szemed, feloldódsz a hazugságok lomhán folyó hiányában.
Nem kérsz az igazságaimból, mondod. Nincsenek igazságaim, felelem. Tényeim vannak, a létezésemnek vannak tényei. Amiket nem hagyhatunk figyelmen kívül. Te sem hagyhatod őket figyelmen kívül. Ki mondja azt meg, kérdezed. Látni és látszani, felebarátodat, mint tenmagadat, satöbbi, mondom. És ha tenmagam láthatóvá tételének az az ára, hogy téged totálisan kitakarlak, akkor mi van, hm, sakk-matt, kérdezed. Akkor én kiállok az árnyékodból, mire te megbántódsz. Én meg újra kitakarlak, te meg újra kiállsz, hol van itt az egyensúly, mondod. Egyensúly…? Sehol, felelem, tények vannak. Én tény vagyok, te tény vagy, ő tény. Úgy is mondanak minket, hogy a természet törvényei.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése