(Mentsvár)

Kiderült, hogy a családjukban minden össze van kuszálódva. A szerepeket illetően. Az egyik testvére örökbe fogadta az anyjukat, ő a testvérét, az unokaöccse az egész kis családját, és így tovább. Egyetlen nyitott kérdés maradt: hogy vajon ki fogadta örökbe őt.
A teraszon ült. Fehérre mázolt széken a fehérre mázolt asztalnál. Lejjebb a kertben virágoztak a gyümölcsfák. Párás volt a levegő, hunyorgató a fehér fény, de igenis bele lehetett nézni: az ég selyempapírján épphogy átütött a napkorong. Felhallatszott a forgalmas csomópont zaja, a felüljáró, a park, házszínű házak, épületek, sárga villamos. Háttal ült a kilátásnak. A lágy, tavaszi szellő ekrű tüllöket csavart a teste köré, szőke hajába pedig - meg mindenfelé - szirmok hullottak és meztelen csigák. Alsókarja fonákján a bőr megtapadt az asztalon. Kávézott. Hüvelykujjával erőt kellett kifejtenie, hogy a szidolozott ezüstkiskanálon ki bírja egyensúlyozni a nehezéket, amit kihalászott a napraforgós csészéből. Végül a napraforgós csészealj szélére billentette, és még sokáig figyelte. Figyelte, ahogy a duzzadt orsótesten márványos mintát hagy a lecsurgó, fekete folyadék, aztán a feji részen állapodott meg a tekintete. Várt. Nem hiába, fókuszált figyelmével kizsarolta a jószágból, hogy annak mutassa magát, aki. A csiga kieresztette a csápjait. Bár az eredmény valószínűsíthető volt, korántsem volt biztos: bármi más is kiderülhetett volna. Megkönnyebbülve kávézott tovább. Lassan nyúlt az ezüstlábú, kristály kockacukortartó felé, az ezüst cukorszedő csipesszel körözött egy darabig a fénylő cukorhalom felett, majd felcsippentett egy szemet a halom oldalából. Az arra támaszkodó cukrok megindultak, aztán megállapodtak, még mielőtt kipotyogtak volna a tálból. Kiskanalába helyezve fokozatosan engedte bele a kockacukrot a kávéba úgy, hogy alulról felfelé haladva málljon szét a kanálban az egész. Kevergetni kezdte a kávét. Elnézett az asztal fölött a bokrok felé. Most először itta cukorral, de kevergetni üresen is mindig kevergette. Belebámult a bokrokba. Látta, ahogy az egyik ág göcsörtje keresztülhajlik a másik ágon. Sokszor nem is tudni, hogy melyik ág melyik bokor. Az ág és a föld színe ugyanaz, a bokor mögötti bokor mögött is bokor van. Nem mozdult semmi, nem szállt oda veréb, ahogy az egyik ág göcsörtje keresztülhajlott a másikon – ez a kép kimerevedett. Mert ahogy ott ült és keverte a kávét, egyszer csak megérezte a gyöngyházgyöngyök érintését a nyakán. És abban a pillanatban a harisnyáján felszaladt egy szem. És mire odaért a tekintete, pont lecsöppent a csészealj peremén himbálózó nyák. Egyszerre megállt a kávéban kevergő kanál, ezüstre festett szemhéjai megrezegtek, és mintha mind a tíz ujja hegyét egyszerre bökte volna meg tíz kicsi tű.
Anélkül, hogy védekezni tudott volna, a válasz végigsöpört rozáceás arcbőrén, és csengő fülén át utat talált. Őt a saját anyja fogadta örökbe.

Igen-igen, ez nagyon is kézenfekvő lehetőség. Miért is ne próbálta volna meg? Hisz három a magyar igazság, próba szerencse, most vagy soha, utolsó mentsvár. Senki sem ismeri a lányt, csak az anya. És az anyát sem ismeri senki, csak a lány, és az, akinek a lány ki akarja nyilatkoztatni.