(Úgysem)

Azért jöttem el Önhöz, mert megijeszt a tény, hogy verem a kutyám. Pontosabban azért, mert egy hatalmas betontömbre vetített árnyékemberkének érzem magam. Vagyis mert a torkomban motoz, hogy ki kell hánynom egy polgári otthon teljes bútorzatát. Igazából azért jöttem, mert húzza a vállamat a hátizsák. Ki lehet bírni, csak lerakni nem lehet. Tudja, arra vágyom, hogy egy vak férfi oldalán lehessek csodaszép. Azért jöttem, hogy megismerjem a határaimat. Vagyis mert nincsenek határaim. Azért jöttem, mert nem tudom, hogy én érzem-e vagy az anyám, és hogy én mondom-e vagy az mondja, akit figyeltem, ahogyan mondta. Nem én cselekszem, hanem én nem cselekszem. De valójában azért jöttem, mert ööö talán megérti, ha úgy fogalmazok, hogy lakik bennem valaki. Üti fel a fejét. És innen-onnan egyre többet megtud. Meg Isten felé is kacsingat. A vallását bezzeg nem tartja, pedig van a kis rohadéknak. Kérdés, hogy vajon ki ez, és hogy került ide. Számítok a diszkréciójára: magamra gyanakszom, ez a valaki én vagyok. Katartikus és semmilyen. Igen, lehetne az Univerzum is. Hasonlítunk. Azért jöttem el Önhöz, mert a lépcsőházi jónapotkívánokokra újabban sziakutyussal válaszolok. Vagyis mert arra ébredtem, hogy kiszédülök az ágyból. Vagyis mert zúg a fülem. Persze nem hiszem el, hogy egyszer én is meg fogok halni, viszont azért jöttem el Önhöz, mert kedvem volna. Pontosabban kedvem lett volna. Pontosabban most volna kedvem ahhoz, hogy fiatalon. Azért kell minél fiatalabban, hogy biztos ne derüljön ki. Ne derüljön ki, hogy igaza volt. Hogy igaza volt, amikor azt mondta, hogy kislányom, majd meglátod, hogy hiába határozod el, végül nem fogod tudni úgysem te sem jobban csinálni. És még csak haragos sem volt, amikor ezt mondta.
Hát csak ennyi. Ezért jöttem el Önhöz. Gyűlölöm. Nem őt. Őt szeretem. Hisz pont ez a baj. Hogy akit szeretek, az mondta. A gyűlöletesen igazat. Gyűlölöm, hogy lelőtte a poént. Gyűlölöm, hogy lelőtt. Így nem lehet élni. Hogy elhiszem.