(Megkívánta)

Úgy kívánta meg, mint amikor az éjszakában zöldre vált egy lámpa. És aztán nem jön semmi, és rendben is van ez így. Békével szemlélte az üres sávokat és a tényt, hogy a zöld csupán azt jelzi, hogy elfelejtették villogóra állítani. Sokszor gondolta, hogy ezt szeretné ő is: belevillogni a világba, hogy nem működik. Nem volt kedve – vagyis inkább türelme nem volt, cérnája - bonyolult útkereszteződésekben hangolódni össze a többi fénnyel, vagy egy zöldhullámban egynek lenni a sok közül. Vagy éppen váltani ennyire értelmetlenül. Nem működöm, mormolta inkább, nem működöm. És működött. Még azt is meghallotta, hogy zene szól. Sőt eszébe jutott, hogy akár táncolhatna is, hisz tud néhány figurát. Ahogy a zöld gyengéden sárgába folyik át, majd kiszámítható hirtelenséggel jön a piros. Ezt kitartja, és amikor már pattanásig feszül a pattanásig feszülő feszültség, akkor még egy pillanat, és akkor vált. Ilyesmiket tudott. Egyre jobban kellett szaporáznia, hogy illeszkedjen a zene ritmusához, és a fekete aszfalt egyre erősebben verte vissza a lámpa fényeit. Eleredt a tavaszi eső. Az eső elől az orgonabokrok alá húzódott, és ha már ott volt, nagyot sóhajtott és belélegezte nemi szerveik teljességgel nyilvánvaló illatát. Mélyen belélegezte. Mélyen lélegezte be. Belélegezte. Nyilvánvaló.