A kutyák már a töltésen nekiiramodtak, aztán levágtattak a rézsűn. Egymás hegyén-hátán vagy nyolc-tíz, egy valóságos falka. Voltak köztük idősebbek, fiatalabbak, talán többen is egy alomból; mindegyik hibátlan, fehér alapon foltos mintázattal. Szetterek voltak. Ismerték a terepet, a séta alkalmával minden nap pontosan ezen a kitaposott meredélyen zúgtak le a folyóhoz. Lobogott a fülük, a hasukon a szőr, kajlaságukban is elegáns volt minden mozdulatuk. A sétának ezen a pontján, vagyis abban a néhány másodpercben, amikor a gazdájuk már azt mondta, hogy mehetsz, de még nem érték el a vizet, ahol majd megindul az apportírozás – abban a pár másodpercben nem az ember hűséges társai voltak ők, hanem ösztönlények: energiáik vízesésként zúdultak a köveken és gyökereken lefelé.
Ligetes szakasza ez a partnak. Szélnek kitett. A sok kidőlt fa erről tanúskodik. Az említett meredély aljánál is fekszik egy törzs keresztben már jó ideje. A kutyák vagy átugratnak rajta, vagy a lombos fele felől kerülik, esetleg a fonnyadt levelek és gallyak közé begázolva hirtelen fékeznek és szenvedélyesen kezdenek szimatolni. Aztán amilyen hirtelen álltak meg, olyan hirtelen veszítik el érdeklődésüket, és lapos ívben továbbkocognak, míg pályájuk belesimul a folyó szegélyébe. Tappancsukat megnedvesíti a víz mocorgása a kavicsokon.
Ebből a kidőlt fából hátrafelé, mintegy a rézsűnek nekiszegeződve, meredt ki egy vastag, hegyes ágcsonk. Csupasz volt, a kéreggel borított rész csak a tövénél kezdődött. Jó ideje ott feküdt a törzs, de ez a rész mintha akkor nőtt volna ki belőle újonnan. Ezért történhetett, hogy a csonk szálkásan töredezett hegye a kutyaság elszabadult lendületével belefúródott – Különös. Mint minden, ami egyetlen, jól meghatározható pillanatban történik. Például abban a pillanatban, melyben még pont nem rugaszkodott neki hátsó lábaival az ugrásnak, mert ugyan az idegpályákon már száguldott végig a kisagyból induló információ, ám az izmokhoz még éppen nem érkezett meg – ebben a pillanatban az ág belefúródott a kutya szügyébe. A szívét vagy a tüdejét érhette. Pár lépést tudott még odább oldalogni, aztán a legközelebbi fa alatt összerogyott. A gazdája ráborult, leste a lélegzetét, hallgatta a szívét, kereste a pulzusát.
Lélegzet, szív, pulzus. Legalább valamelyik. Vagy egy pislogás. Csukódott megától lefelé a szeme. A gazda nem akarta, inkább felállt. Csuklója külső oldalával erősen nyomta a homlokát. Elnézett felfelé a Dunán. Minden könyörtelenül ugyanolyan volt, mint máskor. A vasúti híd, az uszályok, a pesti part. A konok víztömeg, mely részvétlenül sodorja a bedobált faágakat és labdákat, ha a kutyák nem iramodnak idejében neki. Sodorja reggel, sodorja délben, és sodorja este. Éjszaka is sodorná, csak akkor nem jönnek. Hanem az udvar számukra elkerített részén alszanak, együtt az egész falka, álmodnak, ki tudja, mit, meg-megrándul a testük, vakkantanak. A nő csak toporgott, dél felé is elnézett, de a motorcsónak keltette hullámok ott is ugyanúgy érték el a partot, mint máskor. A tájat hiába kérdezi. Aztán leguggolt, ölbe vette a tetemet, leült egy kőre, és úgy borult újra rá. Engedte, hogy lehorgasztott fejének súlya alatt az arca teljesen belenyomódjon az állat karcsú bundájába. Érezte a bordákat, a szeretett szőr jellegzetes tapintását, melegét és szagát.
A közelben lézengő többi kutyás néhány tíz méterre állt és figyelt. Libabőrösek lettek, és a karjukon felállt a szőr. Kutyáikat gondosan távol tartották. A szófogadatlanabbakat pórázra vették, a többinek szabályos időközönként odaszóltak, hogy marad. A gyerekeknek meg azt válaszolták, hogy azért nem megyünk most oda, mert a néni szomorú, és a bámészkodásunkkal csak zavarnánk.
Meghalt egy kutya.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése