(Milu)

- Milu, ide gyere, lábhoz! – kiáltott utána a gazdája, mert a kis vakarcs, amint meglátott valami érdekeset, nekiindult. Útszélen összeszedett kutya létére nem félt. Pedig a feltehetően zaklatott előélet után is még kiadós tortúrán ment keresztül, mire forgalomba hozható állapotba került. A gazdajelölt hiába egyezett bele már látatlanba, hogy befogadja a kutyát, egy darabig még nem merték neki megmutatni, hátha visszatáncol. Az asszony, aki egy tünde és egy óriás keveréke volt, nem táncolt vissza. Megkapta a kutyát, és a Tintin-ben szereplő Miluról nevezte el. Minden reggel ment és vitte. Idővel kutyasétáltató barátnőre is szert tett, és a folyó mellett minden reggel beletartotta az arcát a napsütésbe. Vagy a napsütés tartotta őbelé? Mert hatalmas felsőteste fölött, valahol a magasban ott tündökölt az arca. Szikrázó kék szemei, egészségtől és élettapasztalattól kipirult orcái, fehéren világító pillái és szemöldöke, széles, szenvedélyes ajkai és a pisze orra. Gyengéd rendíthetetlenség sugárzott ebből a hatalmas, bájos arcból. A tejfölszőkéből őszülő, kócos-göndör hajkoronán szálanként csillant meg a fény. Ezt a látványt egészítette ki a kutyasétáltatáshoz illő, koszlott tréningnadrág és kinyúlt póló, mely rásimult az asszony kebleire, alattuk pedig lazán lógott tovább, mivel a gyomor és a has dudora a mellek síkja mögött maradt. Hangja egyszerre volt bársonyos és rekedt, például amikor azt mondta a kutyusnak, hogy: Milu, te kis pics. Ugyanis Milu nőstény volt. Apró és fekete. Az ilyet mondják kotorékebnek, de ő többnyire csak féltékeny szukaként hivatkozott rá a beszélgetésben, mert ez a kis pics nehezen viselte, ha a gazdája más kutyákat is megsimogatott.
Milu tehát most is előreszaladt a szembejövő kisgyerek felé. Jó lett volna visszahívni, hogy nehogy nézeteltéréshez vezessen a dolog, de nem lehetett. Pedig a városi közegbe való beilleszkedésre a kutyásoknak nagy figyelmet kell szentelniük, mert akinek nincs kutyája, az nem érti. Hogy is érthetné! A kisgyerek szerencsére nem ijedt meg a kutyától, hanem éppen ellenkezőleg, karjait széttárva, testtel teljesen a kutya felé fordulva csoszogott-topogott előre. Néhány lépéssel az anyja testvonala elé tört, miközben a lábai kicsit lemaradtak a törzséhez képest, mintha a saját pocakját kergetné. Ahogy csökkent közte és a kutya között a távolság, egyszer csak megtorpant. Jobb karját és annak végén picurka mutatóujját is tökéletesen kinyújtotta, úgy mutatott előrefelé arra a pontra, ahova a tekintete és teljes figyelme is összpontosult:
- Anya, nézd, milyen csúnya kutya!
Milu kisvártatva elérte a gyereket, és izgatottan össze-vissza szagolgatta. Még ehhez a csöppséghez is emelnie kellett az orrát, mert igazi földszintes kutya volt. A tündeóriás is kezdte beérni őket, szőke üstökén szokás szerint átsütött a nap, hatalmas teste ruganyosan támaszkodott edzőcipős lépteire. Mielőtt egy végső, ellentmondást nem tűrő lábhozzal maga mellé rendelte volna a kutyát, közepes hangerővel, hányaveti hangon, amiben ezúttal több volt a rekedt, mint a bársonyos, odaszólt neki:
- Milu, nézd csak, micsoda csúúúnya kisgyerek!