Rám irányuló figyelmed, mint a déli napsütés, beragyog és elvakít. Bár ez még semmi, energiaspektrumod a láthatatlan fény tartományában tetőzik. Mire eszmélek, ígéreteid megtermett hólyagokként dudorodnak ki a jelen kezdetben sápatag, ám gyorsan piruló bőrszövetéből. Megörülök, hogy itt-ott kitolódtak a határaim. De amit ma még csak érzek, holnap már fáj. A hólyagok ugyan ügyesen pucsítanak a biztonságosan távoli jövő felé, de az váratlanul beüt – mint a vízfelszín, ha hídról ugrasz –, síkbetonján szétdurran valamennyi. Sárgás nyiroknedv tétova cseppjei gördülnek végig a testemen, mintha úthenger – volnál. A cseppekbe záródik soha számon nem kérhető tudásom soha számon nem kérhető ígéreteidről.
Bogárkarika forog a lámpa körül. Meg is hal egy kisbogár, mégse szomorú. Nem félek. Nem félek, de azért sírni akarok, csak ő nem engedi. Kiemel inkább, kiemel és ringat. Én meg kinyitnám a szemem, de már nem lehet. Már nincs mód. Nincs mód hasonlítgatni a szót a tettel, nincs mód bíbelődni a részletekkel, lassú tánc, lassú tánc, nincs mód, mert valóság sincs. Újra és újra mindent elhiszek. Hogy a fal adja a másikat. De aztán, mint a füst, elszállnak a fekete falak…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése