(Halottak napja)

- Olyan reménytelen – sóhajtott fel a nő reggel a konyhában egy szép éjszaka után. Meztelenül állt a konyhapultnál, és mint mindig, kibámult az ablakon, ahonnan a temetőre lehetett látni. Most a világosban az is kitűnt, hogy mennyivel több a virág.
    Előző este, amikor vacsora után leoltották a lámpát, a sok mécsest figyelték. Az ablakot nem nyitották ki, bár mind a ketten szerették az induló tél füstös illatát, viszont nem kívánták a hideget. Inkább az ablaküvegen keresztül nézték el hosszan a pislákoló lángokat. Tulajdonképpen ezzel kezdődött a szép éjszaka. Bár talán már a délutánnal. Vagy még előbb.
    A szintén meztelen férfi a nő mögé lépett, gyöngéden megsimogatta a csípőjét, és a válla fölött reménykedve nézett a pultra, ahol készült a reggeli. Tenyere megállapodott a nő csípőcsontján:
- Mi reménytelen? – kérdezte, és megcsókolta a vállát.
- Olyan reménytelen a kielégülés – fejezte be a nő.
- Hm – mondta a férfi, és egy cseppet elmosolyodott, ahogy a nő egy-egy találó megjegyzésén szokott. Ilyenkor megmerevedett a férfi nézésének az iránya, és elmosódott a tekintete, mert nem arra figyelt többé, amit nézett, hanem a gondolatra. Látómezejét most amúgy a nő fehér melle töltötte ki, hegyes mellbimbója, mögötte pedig (illetve valójában alatta) a felvágott paradicsomok. – Várd csak ki a végét – mondta tréfásan, ugyanakkor filozofikusan. Ez volt közöttük az eszmecsere kedvelt és megszokott módja.
    Aztán el akart venni a férfi egy gerezd paradicsomot, de ahogy felemelte, a paradicsom lédús közepe majdnem leesett, úgyhogy egy hirtelen mozdulattal kellett a kezét a szájához, a száját pedig lehetőség szerint a kezéhez kapnia, ugyanakkor ott volt előtte a nő. Nagy szürcsölve sikerült végül a paradicsomot megmentenie; három összezárt ujjáról pedig, melyekkel a gerezdet tartotta, a nőn áthajolva gondosan lenyalogatta a levet. A falat lenyelésével lezárult az esemény. Ebben megnyugodva volt alkalmuk ismét magukra eszmélni egy új testhelyzetben. A férfi kissé meggörnyedve állt, előtte tulajdonképpen beszorulva a nő, akinek az előbb meg kellett támaszkodnia a konyhapulton, hogy ellent bírjon tartani a mókásan ügyetlenkedő férfi váratlan lökésének. Ahogy ebben a mostani mozdulatlanságban lélegzetet vett a férfi, megérezte, hogy az ő enyhén szőrös hasa és mellkasa teljesen hozzátapadt a nő finom ívű hátához. Kimozdulni nem akart, inkább mindkét karjával átkarolta a nőt.
- Reménytelen – mondta. Szinte nyögte. Már egyáltalán nem filozofikusan, és nem az ünnepelteket karikírozva, hanem inkább részvétüket keresve. De legalábbis úgy, mint aki tapasztalati úton jutott el bizonyos igazságokhoz.
    Hosszan maradtak ebben a pózban, az ablaküvegen keresztül elnézték a mindenféle színű krizantémokat, és ráébredtek önnön mosdatlanságukra.