(Légköbméter)

Találkozhatni a valósággal, az már önmagában nagy megtiszteltetés. Hát még kávézni vele a vásárcsarnok emeleti kávézójában az ügyintézés után. Ide beszéltük meg, hogy együtt tisztába tegyük a tényeket. Csak én tudom megcsinálni, de egyedül nem tudom megcsinálni.
Valójában nem beszéltük meg, csak nagyon kívántam a találkozást, és mint minden kívánság, teljesült. Megakadt a szemem egy alakon, aki lendületes léptekkel szedte felfelé a mozgólépcsőt. Lobogott utána kifogástalan állapotban lévő, ámde ódivatú, grafitszürke szövetkabátja, fekete kalapját pedig jobb kezével tartotta a fején. Ő volt az. Egyből javasolta, hogy üljünk le beszélgetni; ő kávézott, én nem rendeltem semmit. Nem illik, de mivel vele voltam, elnézték. Kabátban ültem, azt sem illik, élveztem, hogy melegem van, belefeledkeztem a hatalmas, kifűtött belső térbe.
- Kéne pár köbméter – böktem ki aztán. Biztos voltam benne, hogy ő már eleve tudja, hogy ezt fogom mondani, csak ki kell mondanom.
A két tasak cukrot beleszórta a kávéjába, majd rám szegezte mély és matt tekintetét. Néztük egymást. Áramlott közöttünk az energia. Szigorú volt, mégis éreztem, hogy bármelyik pillanatban meg tudnám ölelni.
- Igazából nem is kell – visszakoztam, – csak mondani akartam valamit.
- Minek? – kérdezte.
- Hát csak hogy beinduljon a beszélgetés – feleltem tanácstalanul.
- Minek neked az a pár köbméter? – ismételte.
- Ja. Hát… Hát nézd, azért tagadhatatlanul kellemesebb meg kényelmesebb volna. Meg pihentetőbb.
- Fáradt vagy? – kérdezte.
- Leszek. Ha nem tudok pihenni – mondtam.
- Mit akarsz kipihenni? Mit csinálsz, amikor nem pihensz?
Zavarba jöttem. Annyiszor elsoroltam mostanában, és tudtam, hogy tudja. Akkor meg mindek mondjam? Meg azt is tudtam, hogy tudja, hogy nem is csinálok olyan sokat.
- De hisz tudod.
- Tudom – felelte.
- Akkor minek kérdezed?
- Hát csak hogy beinduljon a beszélgetés – felelte.
- Gúnyolsz? – kérdeztem.
- Nem gúnyollak.
A kedvesség tökéletesen hiányzott belőle, de elhittem neki, hogy nem gúnyol. Rövid csend után váltott:
- Tiszta a lelkiismereted? – kérdezte.
Felfortyantam:
- Hová akarsz kilyukadni? Ha van valami véleményed, mondd a szemembe, ne burkold kérdésbe!
- Elhomályosítják a tudatodat az illúzióid – kommentálta hűvösen a kitörésemet. – Honnan tudhatnám, hogy tiszta-e a lelkiismereted? – nézett rám mély meggyőződéssel. – Így nem fogunk tudni beszélgetni.
Ingatta a fejét. Igaza volt.
- Igazad van – mondtam. – Kétségek gyötörnek – folytattam kis szünet után. – Nem vagyok benne biztos, hogy nem tiszta. Százszor is végiggondoltam, gondolhatod. Mindennel megvádoltam magam, ami csak eszembe jutott, találóbbnál találóbb vádakkal, de csak nem hunyt ki a gyanú, hogy ártatlan vagyok.
- Ártatlan? – ismételte kétkedve.
- Vagy legalábbis hogy cselekedhetek úgy, ahogy cselekedtem. Nem vagyok bűnös – finomítottam.
- És a kizárt harmadik törvénye? – húzta fel a szemöldökét.
- Szarok a logikára – feleltem indulatosan.
- Helyes – zárta le.
Az is idegesített, hogy mit felsőbbrendűsködik.
- Ki vagy te, hogy megmondd, hogy mi helyes?
- A valóság vagyok.
- Na és?
- Semmi és, csak kérdezted.
Hallgattam. Se kedvem, se okom nem volt veszekedni vele. Témát váltott megint.
- Előbb azt mondtad, hogy szeretnéd, hogy beinduljon a beszélgetés. De mit is szeretnél valójában, hogy beinduljon? – kérdezte.
- Egy új időszámítás – válaszoltam.
- És nekem ahhoz mi közöm? – Csodálkozott.
- Segíts! – kértem. Ezen még jobban elcsodálkozott.
- Velem akarod számíttatni az idődet?
- Veled csak ellenőriztetni akarom.
- Hogy ellenőrizhetném én a te idődet? – akadékoskodott tovább.
- A számítást ellenőrizd!
- És ha hibás, vagy ha nem, mit számít?
- Semmit.
- Akkor meg?
- Egyedül nem megy, ezért kérlek, hogy segíts. – Belebámultam az arcába, hogy ne kötekedjen többé, hanem értsen.
- Nem vagy egyedül – felelte síri nyugalommal.
Kiakadtam. Nem is csak amit, hanem ahogy mondja.
- Nem? És megmondanád, hogy akkor kivel vagyok? Ki a fasszal? Ki a bánattal? Ki az istennel vagyok? – Színészkedtem. Jól esett. De közben azért meghallottam, amit mondok. Ő meg rám szegezte mély és matt tekintetét. Néztük egymást egy darabig. Áramlott közöttünk az energia.
- Neked nincsenek érzéseid – mondtam.
- Nincsenek – felelte.
- Mi van helyette? – kérdeztem.
- Helyette: semmi – mondta.
Nem vette kötekedésnek. Inkább szomorúnak tűnt a válasza, igaz, nincsenek érzései.
- Mégis mi tölt ki, mivel vagy tele? – Meg szerettem volna érteni.
- Tényekkel – válaszolta.
- Tudsz mondani példát? – kérdeztem.
- Például nem bontottad fel a levelet, amiben értesítettek.
- Igaz.
Szerettem volna, de nem sikerült megőrizni a nyugalmamat.
- De a mögött ott volt egy csomó ok, az egész helyzetem, azok is tények!
- Most megijedtél és védekezel. Pedig én csak példát mondtam.
- Honnan tudod, hogy megijedtem és hogy védekezem, ha nincsenek érzéseid? – Tényleg érdekelt, hogy vajon honnan tudja.
- Onnan tudom, mert arra sosincs valós ok, hogy ne bonts fel egy levelet.
- Valós ok – gúnyoltam. – Dehogynem. Az, hogy nem akarom tudni, ami benne van. Hallottál már erről? Struccpolitikának hívják. Nem akarjuk tudni az igazat.
- Vagy csak a valódit? – toldotta meg.
- Ez elcsépelt – intettem le.
- Elcsépelt – mondta ő is. Nem egyetértett, csak tükrözött. Várt. – Még sosem vallottad be, hogy nem akarod tudni az igazat – mondta. – Ez most akkor fordulópont. Eddig az ellenkezőjét hangoztattad. Hazudtál. Szisztematikusan megtévesztettél mindnyájunkat. Mostanában komoly összegeket költöttél az igazságra. Nagy dirrel-dúrral. Jószerivel minden pénzedet. Már át sem gondolod, csak mint egy gép, mormolod, ha kérdezik, hogy neked az igazság a világon a legfontosabb. Hősködsz. És beveszik. Eddig bevették mind. Nagy színésznő vagy!
Pár másodpercre csönd lett. A nagyanyám réges-régen olykor igazi kis színésznőnek nevezett. Mennyire más volt a kontextus. Vagyis mennyire ugyanaz: tetszeni.
- Járok színjátszó körbe, meséltem? – Így próbáltam szemtelenkedni vele idétlen vigyorral, miközben valójában fülig vörösödtem. És jól esett a szégyen. Olyan nagyon-nagyon régen nem vörösödtem el ennyire. Nosztalgiát éreztem. Mintha nagyanyám rántott húsának az ízét érezhetném újra a számban, vagy mintha rám mosolygott volna újra az a hajdani elragadtatott mosolya.
- Ilyennek látsz? – kérdeztem, mert annyira kívántam a megerősítést. Még erősebben át akartam élni a szégyent.
- Ilyennek – mondta a szükséges erővel és ridegséggel. Megéreztem benne valakit. – A pszichoterápiáddal takarózol – folytatta. És ebből, hogy folytatta, meg amivel folytatta, egy csapásra megértettem, mit jelent az, hogy nincsenek érzései. – Pontosabban pszichoterápiáiddal. Mert van belőlük, mint égen a csillag. Egész álló nap apák és anyák és szerelmek plüsslelkével kirakósozol. Meg álló faszokból, mint foszformentes gyufaszálakból, rakosgatod az igazságaidat. Egyetlen gyufaszál rafinált áthelyezésétől lesz minden állításod igaz vagy hamis. Ez aztán péniszirigység a javából! Nem gondolod?
Lángolt az arcom. Feleltem volna, hogy de, de nem jött ki hang a torkomon.
- Mondok egy másik példát is tényre – folytatta rövid hatásszünet után. – Inkább meggyűlölöd az egész civilizációt, mint hogy felbonts egy levelet.
- Amúgy felbontottam – nyögtem. Előbb még elsiklottam e pontatlanság fölött, de most hirtelen tényekre volt szükségem a tényekkel szemben.
- Tudom, csak nem akartam személyeskedni - felelte. – Nem változtat a lényegen. Felbontottad, de nem olvastad el.
- Igen – mondtam. Jó érzés volt a zűrzavarban ráismerni önmagamra, amint kibontom, de nem olvasom el. Végre egy ismerős, összebújni vele. Még mindig lángolt az arcom. Nagyon emlékeztetett ez a szégyen, de nem tudtam, hogy mire. Mert mindenre emlékeztetett.
- Annyit szégyelltem magam életemben – mondtam, – de mintha most szégyellném magam először jogosan.
- Baromság – válaszolta. – A szégyen soha nem jogos. És egyáltalán, mióta használsz ilyen hülye szavakat.
Szándékosan engedett a feszültségből. Legalábbis azt gondoltam, szándékosan teszi. Rögtön könnyebb, amint a formára terelődik a szó.
- És amúgy is, ki előtt szégyellnéd magad, ha egyszer senki nem lát át rajtad? – egészítette ki.
- Magam előtt – válaszoltam.
- Magad előtt – ismételte. Megint tükrözött.
- Nagyon jól tudod, hogy a terápián pont azt próbálom megfejteni, hogy ki előtt. – Mire a végére értem a mondatnak elszállt a sértettségem. – Nemcsak álló faszok vannak – mondtam szelíden. – Különben is, az én terápiámon puha pöcsből van a több – tettem hozzá szinte nevetve, mégis törékenyen.
- Azt próbálod megfejteni, amit pontosan tudsz. Ez a furcsa nekem – mondta, ő is szelíden.
- Azt is tudni szeretném, hogy miért. Meg szeretném érteni. Feltárni a teljes igazságot. Nem számít, hogy lehetetlen. És megint átjár a kétség, hogy talán mégsem hazudok.
Mosoly suhant át az arcán. Megérintette az őszinteségem. Kiitta a csészéjéből a kávét, és forgatni kezdte az üres csészét a csészealjon. Nekem már kiszállt a vér a fejemből, letekertem a nyakamból a sálat. Néhány másodpercre békével tértem vissza önmagamhoz.
Aztán kezdetét vette az utolsó menet:
- Sokba lesz ez neked – mondta.
Megint rám szegezte mély és matt tekintetét. Néztük egymást, bár engem már fárasztott a szemkontaktus. Áramlott közöttünk az energia, de lassabban.
- Nem bánom – feleltem, és utolsó erőmből még ott tartottam vizesen csillogó tekintetemet.
- Látod, megint kezded. Megint hazudsz – mondta. Szivárgott belőlem az energia. – Gondoltál már arra, hogy odafigyelj, mit beszélsz?
- Nem bánom, mert tanulok belőle – erősködtem. Nem lehet neki sem mindenben igaza. Most vagy soha. Ne az övé legyen az utolsó szó.
- Pont a bánat tanítana – mondta. És nem volt megállás: – De te az érzéseid iskoláját úgy járod ki, mint az ugróiskolát. És félsz esni, úgyhogy a tényeket egyből tanulsággá habosítod, a bölcsességeiddel pedig kipárnázod magad körül a teret. Csak aztán meg jössz, hogy kéne néhány köbméter… Te pazaroltad el a helyet, hát nem érted?
- Nem számítottam rá, hogy szentbeszédet fogsz tartani – vágtam vissza.
- Ezek tények. És az is tény, hogy most meg hárítani próbálsz. Azért jössz a szentbeszéddel. Támadásnak veszed, amit mondok. Vagyis a mondataim jogosságát vizsgálod, hogy ne kelljen figyelned a tartalmukra.
Megadtam magam.
- Jó, akkor szerinted mi okosabbat tudok csinálni, mint levonni a tanulságokat?
- Semmit – felelte.
- Most ne sértődj meg! – nyafogtam erőtlenül, de erőszakosan.
- Nem sértődtem meg.
- Hát akkor?
- Szerintem nem kell csinálni semmi okosat – mondta. – Szerintem egyszerűen csak fázzál, ha hideg van.
Kis szünet után hozzátette:
- Fázol?
Ezzel felidegesített megint.
- Hogy a francba fáznék, mikor itt kifejezetten meleg van?! – förmedtem rá.
- Ja-ja, meleg van. Csak innen mi most szépen elmegyünk – mondta, és intett a pincérnek.