Vegytiszta gyűlöletet éreztem. Nem volt más nézőpont, csak az enyém. Nem érdekelt, hogy neki is van lelke (mert vagy mindenkinek, vagy senkinek), és nem érdekelt, hogy beledöglik, sőt pont azt akartam. Kevesebbet kért, mint mikor a koldus egy pár forintot, de ez sem érdekelt, nem adok, ebben az egyben voltam biztos. Azzal megfogtam a szemöldökcsipesszel, és kitéptem. Nemigen csavargattam se megegyező, se ellentétes irányba, tudtam, hogy nem baj, ha beleszakad a feje. Nem szakadt bele, élt még, mikor a zsebkendőre tettem. Érdekes szerkezet egyébként, ha a torát erősen megnyomom, az összes ládait kinyújtja, mint egy balett-táncos, ha meg elengedem, visszahúzza őket csecsemőpózba. A teteme itt van még mellettem, nem dobhatom csak úgy a szemetesbe (párnába fojtott csecsemő), hisz a harc a legszorosabb kapcsolat.
És arra gondolok, ha már szuperlatívuszok, hogy a lélek meg a legnagyobb élősködő. Minduntalan manifesztálódni kénytelen. Az ige testté lett, igen, pontosan ez az, hogy egyszerűen nem bírja megállni. És még arra is gondolok, hogy nem szoktam érteni, hogy a tökéletesedés útja miért a megsemmisüléshez vezet, de akkor nyilván ezért. Hogy szemöldökcsipesz által-e vagy önszántunkból, csupán ezen izmozunk. Illetve Buddha (és akkor ez már egy másik kultúrkör, és a megsemmisülés meg még nem másik, mert örökké lenni, az ugyanaz) tehát Buddha így mondaná: hogy önszántunkból, csupán ezen izmozunk. Hisz amíg én itt eljátszadozom ezzel a kullancstestecskével, addig a lelke már lehet, hogy pakk újjá is született. Mert addig születsz, (csak a ritmus végett) bazmeg, amíg nem önszántadból!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése