(Ugyanaz a kép kétszer (Manaslu, 7300 méteren))

1.
Ez a kép fehér.
Fehér, mint a hó. Fehér, mint a lelkem.
De mintha itt... Nem. Fehér.
Köd, felhő, hóesés. Nem látok. Hallom, hogy csúszol, tudom, hogy szakadék felé, nem mozdulok. Megkapaszkodom hűlt helyednél holnapig. Reggel majd, mikor pár órára kitisztul és kék lesz, perzselően kék, ha az életednek nem is, a testednek utánajárok.
Tudom a helyem. De egyszer talán szándékosan elhagyom.

2.
Szikla, hó, jég,
hágóvas, jégcsákány, halál.
Pont.
Az nem úgy van, hogy vannak a hegyek, és a bőrömhöz érve megtorpannak. És nem úgy van, hogy puha, meleg lyuk vagyok a térben. Nincsen bennem szakadás, a tájnak ezen a ponton is folytonossága van.