(Megtalálod önmagad! vs. Asztakurva!)

- Jó, végülis ehhez joga van – nyugtázza semlegesen.
- Joga, az van. – (Rezumptív névmás.) – De nem is ez volt a legdurvább - folytatom.
- Hanem mi?
- Az, hogy ezek után azzal zárta, hogy szívből kívánja, hogy megtaláljam önmagam.
- Asztakurva! – Tudtam, hogy ez ütni fog. – Ezt bírta mondani?
- Ezt.
- Ez nagyon gáz! Bazmeg, ez nekem nagyon gáz! – Látszik, hogy a gondolatba is beleborzong, hogyha neki ilyet mondanának. Persze neki nem is mondanak. –És te mit csináltál? Biztos kegyetlen voltál és megsemmisítő.
- Nem.
- Nem hiszem. Te ilyenkor kegyetlen szoktál lenni és megsemmisítő. Legfeljebb nem veszed észre.
- Nem voltam. Tényleg!
- Miért, mit mondtál?
- Semmit.
- Semmit? – felhúzza a szemöldökét. – Valamit azért csak mondtál? Legalább annyit, hogy ne izgasd föl magad, kedveském.
- Tényleg nem válaszoltam semmit.
- Hanem orrba vágtad, és eljöttél? – kérdezi, mert valamit azért csak csináltam.
- Az adekvát lett volna, sőt az lett volna az egyetlen adekvát, de mégsem.
- Miért nem?
- Nem tudom.
- Menj el hozzá holnap, és vágd orrba! Nem jó az ilyesmit magadban tartani.
Nevethetnék, de nem nevetek.
- Se magamban tartani, se kiadni nem jó.
- Bazmeg, szerinted miért mondja valaki, miután elküldött a picsába, hogy reméli, megtalálod önmagad, ha nem azért, hogy jól orrba vágd.
- Azért mondja, mert megtanulta a sikeres társas érintkezés fortélyait. Úgy kell a másikat elküldeni a picsába, hogy mondasz neki valami szépet előtte is, meg utána is.
- Vagyis manipulálni kell.
- Pontosan.
- És ő még nem tudja, hogy te azt nem bírod?
- Nem tudja. Nem hoztam a tudomására.
- Miért nem?
- Talán mert féltem, hogy akkor tényleg nem csinálná. Nem mondana szépet előtte és utána.
- Ezentúl manipulálhatlak én is?
- Te soha – mondom, és arra gondolok, hogy mennyire szeretek mindent belefogalmazni az örökkévalóságba, pedig valójában mennyire véges minden kapcsolatom. Minden kapcsolat.
- Oké, én csak azt kérdezem, hogy ha felbaszta az agyad, akkor miért nem csináltál semmit? Reménytelen? Jobb ráhagyni?
- Nem. Vagyis de, reménytelen is. Viszont csinálni azért nem csináltam semmit, mert tudtam, hogy komolyan gondolja.
- Hogy találd meg önmagad? – kérdi elképedve.
- Igen. Meg azt is, hogy reméli, hogy megtalálom.
- Mire te bólogattál, és eljöttél.
- Hát annyit azért mondtam, amikor már az ajtóban voltam, hogy én is remélem, hogy ő megtalálja.
Kárörvendően mosolyog:
- Mondtam én, hogy kegyetlen voltál és megsemmisítő.
- Nem! – mondom nagy hévvel, jelzendő, hogy még mindig nem érti.
- Hát?
- Én is komolyan gondoltam.
- Nem. Ez igenis durva beszólás volt.
- Is. De nem csak az. Az csak mellesleg. Hogy magát és másokat is megtalál, remélem, ezt fűztem még hozzá.