(85.)

Pár percet elidőztem az üres lakásban. Majdani otthon. Nem irigylem magam, de nem is cserélnék senkivel. Nehéz, de közben jó is, és reális. Az benne a jó, hogy reális. Meg az, hogy kétfelé nyílnak az ablakok, hogy legfelső, hogy látszik az apu kéménye, hogy van tér és van zöld. Vagyis hogy a legfontosabbakból végül sosem kell engedni. Lenéztem az előkertre, a parapet magassága 75 centi, a nyílászárókat cserélni kell. Szürkület volt, az óriásreklámok a Vörösváriról látszanak ide, a domboldalban kábé az lehet a Rozika háza. Mélyet lélegeztem a jövőből. Ha egyszer majd levetem magam egy ablakból, könnyen lehet, hogy ez lesz az az ablak. És ha egyszer majd társaság nélkül gyújtok rá, könnyen lehet, hogy ez lesz az a gang. Zavarban vagyok, mint egy kamasz, aki először próbál beszélni az érzéseiről: nekem valahogy jó egyedül.