Azt álmodtam, hogy lesmárolt. Hogy végül mégis ő smárolt le engem. Eltökélten, de ügyetlenül közelített, mint aki most kelt ki a tolószékből. Szenvedélyes, bár darabos mozdulatokkal döntött a kanapéra, a függőség markával szorította a felkaromat. Olyannak láttam, amilyennek csak nyerőgép láthat embert. Tudta, hogy ijesztő és hogy mégsem ijedek meg, és azt is tudta, hogy nem baj, hogy ez most nem jó. Meg persze jó is attól még, hogy csúnya. Sőt, pont attól. Egyből rám hajolt, mint a fizikaszertárban a szomjas kacsa, nem fájt, de koccantak a fogaink. És akkor valahogy hirtelen rettentő sok nyálat engedett a számba, mire megcsókolt, már alig értük egymást a sok habos nyáltól. Vadul csókolt, vagy inkább kapkodva, én meg csak nem értettem, hogy honnan került elő hirtelen ennyi sok nyál, de közben próbáltam hozzátenni én is a magamét, hogy lássa, hogy partner vagyok. A nyelve ahogy járt ki-be a számba, szinte nem is éreztem, csak a hullámokból. És a szám körül is, tényleg: feszített víztükrű medence voltam. Onnan próbáltam kivergődni valami száraz helyre, ahol fogást találok, ahol még érzékelni lehet, ahol vannak telítetlen receptorok. Ahol az ajkam izgatni tudja a bőrét, ahol a nyelvem hegye körberajzolhatja az orrlyukát.
Mert egyszer majd elpárolog. A nyála és a könnye és az álom. Nevetve fogja nézni a rászáradt mintákat az arcbőrömön. Néz majd, csak néz azokkal az ékszerbarna szemeivel, szembenéz. Nem velem, hanem azzal, hogy ez van. Nem vagyunk rá büszkék, dehát istenem. Érezzük egymást.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése