Elmúlt harminc(öt is). Érezte, hogy nincs hova halogatnia a boldogságot. Ki kell bontakoznia nőként, azzá válnia, amivé. Illetve párdon: ami. A múltkor is elnézte azt a lányt, aki a benzinkút női mosdójában a húsz órás buszút éjszakai szakasza előtt, míg a többiek szorgalmasan sikálták a fogukat – mert vannak nők, akik bekészítik a kézipoggyászba a fogkefét, fogkrémet, kistörülközőt, és ahogy a kutyák futnak álmukban, ők meg utazás közben mossák a fogukat –, szóval az a lány a húsz órás buszút éjszakai szakasza előtt a benzinkút női mosdójában megigazította a sminkjét. A lányt látva elhatározta, hogy a közösséghez való tartozását ezentúl ő is az arc megfestésének rituáléjával fogja kifejezni. Már gyerekkorában is azt tervezte, hogy ha nagy lesz, festeni fogja a körmét és rúzsozni a száját. Kilúzsozza és kipilosítja, így mondta. A húsz órás buszút után egyenesen a drogériába ment. Otthon, ahogy letette a nagy hátizsákot, kabátban, bakancsban egyből a fürdőszobába lépett, pisilni se pisilt, hanem megállt a tükör előtt, előhúzta a vérvörös rúzst, óvatos mozdulattal kitekerte, kipróbálta az ujján a színt, aztán mélyen a tükörképe szemébe nézett, majd egy lendületes mozdulattal felkanyarította a tükörre azt a szót, hogy létezem.
Az m-et később k-ra javította. Aztán pár nap múlva vissza m-re. Majd ismét k-ra. Sehogy se volt jó! Végül zokogva törölte le, mert már létezni se hagyják az embert. Még le sem mosta az ökléről a rúzst, máris kapcsolt, hogy hoppá, hoppá, nem mondhat le a saját sorsa feletti felelősségről a nyelv bizonytalanságai miatt, és ezért visszaírta úgy, hogy vagyok. Erről viszont eszébe jutott, hogy hoppá, hoppá, ő a doktori disszertációjában a létige létezése ellen kíván érvelni a létezés jelentésmotívumát egy zéró igekötőnek tulajdonítván, a van-t pedig kopulának tekinti minden esetben. És nincs szó mágikus összekapcsolásról, a van csupán egy morfológiailag motivált dummy elem. Minderről viszont eszébe jutott, hogy hoppá-hoppá, doktori disszertáció. És még az, hogy a tudományos elméleted csak téged minősít. És akik olyan objektumokkal operálnak, amelyek vannak, de nincsenek, vagy éppenséggel nincsenek, pedig nagyon is lenniük kellene… Ilyen helyzetekben hová kenjük a rúzst? De nála nem erről van szó, vitatkozott önmagával, hiszen nála a gondolatmenet alapja az, hogy a létezés nem több, de nem is kevesebb, felkiáltójel, mint egy hangsúly. Ez gyönyörű, gondolta. Annyira, hogy ezzel inkább szépíróként kellene dolgozni. No és erről meg az jutott eszébe, hogy hoppá, hoppá, ezentúl érveljenek inkább mások. Azzal kalap, kabát, kipilos, kilúzs, jegyeket, bérleteket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése