(Húsvéti öröm)

Nagypéntek

Szerette a nagypénteket, mert szeretett ablakot mosni. Szerette az ablakmosószer illatát, a létrán állást, hogy óriási volt a különbség, és hogy azontúl élesebben látszott a tavasz. Azontúl minden élesebben látszott, mert előző nap a gyónás és a szentáldozás által megtisztult. A passió pedig, és különösen a csend, amit az és kilehelte lelkét után tartottak, segített átgondolni. Ő volt az egyik akolitus. Végigállta az egész szertartást a nagy gyertyatartóval, amitől fájt a háta, de élvezte ezt a fájdalmat. Mert a bűnbocsánat nem könnyű préda, de mégis, beülni a gyóntatószékbe és elmondani a papnak - nem volt olyan nagy szám, meg lehetett csinálni. Legfeljebb kiszáradt kicsit a szája, és remegett a hangja. Legalábbis amikor ahhoz a tételhez ért. De amúgy könnyű volt. A tízmiatyánkok is könnyűek voltak, meg az is, ha a szentírásból kellett pluszban olvasni otthon. Szóval a hosszú szertartások alatti hátfájás volt az egyetlen igazi megpróbáltatás. A papok (akármelyikhez ment is gyónni) nem csináltak nagy ügyet a dologból. Vagy nem is beszéltek arról a bűnről, vagy ha mégis, inkább nyugtatták, a figyelmét próbálták elterelni. A legöregebb tisztelendő például azt magyarázta neki - szinte nevetve, mintha egy matekpéldát magyarázna, hogy lám, milyen egyszerű a megoldás -, hogy csupán arról van szó, hogy a fiúknak kifelé nő ugyanaz, ami a lányoknak befelé. És ebből a tisztelendő számára valahogy az következett, hogy innentől a dolog már nem is érdekes. És ő is mindig így érezte nagypénteken a létrán állva, hogy az egész dolog nincs többé. Előző nap a gyónáskor kipukkadt, mint egy szappanbuborék, és őt mostantól átírta a jóság, és a figyelme ezentúl fennköltebb dolgokra irányul.

Egyszer (nem húsvétkor, máskor) megtörtént, hogy egy mise alatt kétszer ment be gyónni. Mert miután kijött az elsőből, még mindig rossz volt a lelkiismerete. Ugyanis azt nem merte bevallani, hogy és ráadásul az egészet úgy csinálta, hogy közben azt gondolta, hogy nem baj, mert majd úgyis meggyónja. Pedig tudta, hogy ezt hívják vakmerő bizalomnak, ami a legnagyobb bűn az összes közül. Nagyon rosszul érezte magát. Nem jött a gyónás után az a csodálatos megtisztulásérzés, ami máskor szokott, úgyhogy visszament ugyanabba a gyóntatószékbe, és megmondta a papnak az igazat. Ez a nagyfejű pappal történt, aki rosszallta, hogy ennyit variál, de nem szidta le, hanem inkább nyugtatta megint. Pontosabban az aggályosság vétkére irányította a figyelmét, majd eleresztette plusz penitencia nélkül. Ekkor végre tényleg megkönnyebbült. Hősnek érezte magát, amiért vissza mert menni, pedig hétköznap volt, elszórtan ültek csak a hívek, úgyhogy biztosan volt, aki észrevette, hogy ő egy mise alatt kétszer. Mellesleg az is tudott lenni kétszer. Kábé akkora időeltolással, mint ez a két gyónás. A második után össze-összerándult még egy ideig a belseje, de ezt már az örömnek tudta be, nem a félelemnek, úgyhogy odasietett a szentáldozáshoz.

Nagypénteken vidáman paskolta a szőrállatokat az ablaknál, hogy kimenjen belőlük a por. Másra nem gondolt. Élvezte, hogy másra nem gondol. Mert amúgy örökké járt valami a fejében, ha nem akarta is, és ez nem volt jó. Viszont egyetlen bűnnek a neve sem illett rá erre az érzésre, úgyhogy meggyónni sem tudta. Nem is gondolta, hogy meg kéne, nem gondolta, hogy bűn, csak azt, hogy ez így nincs rendjén. Viszont akkor mégis csak bűnnek kellene lennie... Nem vitte végig ezt a gondolatot, csak mindig megkönnyebbült, ha valami nagy esemény, mint például a húsvéti készülődés, kiürítette az agyát. Egyszerűen csak örült, és közben leejtett egyet a szőrállatok közül. Ennek is örült, legalább volt oka kiszaladni a kertbe. A bejáratnál elő volt már készítve a kosár, amibe majd füvet szednek a tojások alá, azt átugrotta, és úgy le a lépcsőn.

A nagypéntekben még az is volt a jó, hogy csak háromszor szabadott étkezni és abból egyszer lakni jól. Az egész nap ennek a nem-étkezésnek a gondolatában telt, mert amúgy nagy haspók volt. Általában fel is vette a bűnöknek a listájára a torkosságot, amiről meg eszébe jutott az egész anyai ági família, mert a vezetéknevük székelyül torkost jelentett. Sok is volt köztük a kövér. De az ő neve persze nem ez volt, hanem az apjáé, ahol nem volt semmilyen família, és gyónás sem volt, mert az apja, bár tisztelte a katolikus életformát, nem volt hívő. Ez, hogy az apja nem jár templomba, egy amolyan ablak volt az ő katolikus családjukon. Szeretett kitekinteni ezen az ablakon, a szellemi szabadság és a szabad akarat fényét érezte beragyogni, mintha a telihold. Egyszer pont a holdat bámulva beszélgettek az apjával a hitről az ő szobájának az ablakában. Ott, ahol most a babákat paskolta. Soha egyetlen pillanatra sem fordult meg a fejében, hogy a kert fái közt a telihold fénye alatt a gyávaság bujkál. Hogy az apja esetleg már csak azért sem gyón, mert nem is merne. Mert le nem ülne ugyanazokkal a papokkal szemben, akikkel szemben ő leül, és vallaná be nekik ugyanazt a bűnt, amit ő bevall. Pedig a papok megértenék az apját, hisz nekik is kifelé nő. De erre az apját illetőleg akkoriban még soha, de soha nem gondolt. Étkezni egyébként az apja is csak háromszor étkezett, és nem evett húst, csak halat. Nagyon szerette a halat, mondta is, hogy ez neki nem is böjt. De akkor miért ette böjtkor?
A háromszori étkezés külön pikantériája az volt, hogy pénteken ment a sütés-főzés. Készültek a sütemények, mégsem szabadott belenyalni. Illetve meg lehetett oldani, hogy a sütést vette az ember az egyik étkezésnek, és akkor bele szabadott - ő többször is ezt a megoldást választotta -, de akkor viszont már csak kettő étkezés maradt amúgy. Örök téma volt, hogy vajon az italokkal mi a helyzet, de a konkrét szabályozásoktól függetlenül világos volt számukra, hogy a böjt szelleméhez leginkább a csapvíz illik. Illetve a szódavíz még bőven belefér, hiszen az apja mindig szódát ivott.

Könnyítette a böjtöt, hogy volt bőven program. Háromkor fölmentek a templomba a keresztútra, aztán este hatra a szertartásokra megint. Sőt a ministránsoknak már fél hatra ott kellett lenniük. A kedvenc része az volt, amit kereszthódolatnak hívtak. A pap jött előrefelé a bejárati ajtótól a letakart feszülettel, és közben háromszor megállt. Minden megállásnál egy kicsit lejjebb oldotta a takaró kendőt, és egy kicsit feljebb énekelte azt, hogy dó ti, lá, mi fá ré mi; dó ti, lá, mi fá ré mi; lá mi fá ré dó ti, lá,. Ettől a dallamtól mindháromszor végigfutott a hátán a hideg, és a válaszdallam mindháromszor katartikus volt. Mert a hívek azt felelték, hogy lá szi lá ti dó’ ti lá szi; lá szi lá ti dó’ ti lá szi; lá mi fá ré dó ti, lá,. És mire a pap az oltárhoz ért, ott függött az egész meztelen, sápadt Krisztus a fekete keresztfán. A kendő, amiért az egyik ministráns diszkréten odalépett és már vitte is, lila volt, a várakozás spirituális színe.
Tojást is festettek este a testvérével. Főtt tojásra rászorítottak néhány pitypanglevelet régi harisnyával, úgy tették a festékbe. Meg spirálvonalat is csináltak öntapadósból, és közben sokat nevettek. Leginkább azon, hogy az egyikük csigalassan díszít, míg a másikuk kapkodva. A végén a testvére a tojásszeletelővel vékony szeletekre vágta a megmaradt tojásokat és megette. Neki ez volt a harmadik étkezés.