(Húsvéti öröm)

Nagyszombat

A nagyszombatot is szerette. Már eleve az, hogy normálisan lehetett reggelizni. Reggeli után meg szalonnabőrkével kifényesítette a színes tojásokat – már ha belefért az idejébe. Mert szombaton is fölmentek persze délután a templomba, nem csak a feltámadási körmenetre, hanem az egész szertartásra, és a ministránsoknak délelőtt kilenckor főpróba volt. Először tűzszentelés és vízszentelés a templom előtt. Különös volt, hogy milyen erőtlennek hangzik a plébános hangja a szabadban. Aztán a Húsvéti örömének, azt már a kedvenc papja énekelte. A templomuk összes papja ott volt ilyenkor. A végeláthatatlan olvasmányokat mégis a ministránsok olvashatták. Egyszer ő is olvasott. Azt mondták, hogy halk volt és hogy hadart, de ennek ellenére büszke volt, mert ilyenkor fölmehettek a szószékre, és onnan olvastak. A harangok, amik három napra elmentek Rómába, már az olvasmányok előtt visszatértek. Miután a pap beénekelte, hogy Dicsőség a magasságban Istennek, felzendült az orgona, és már azzal együtt folytatta a nép, hogy és a Földön békesség a jóakaratú embereknek, dicsőítünk Téged, áldunk Téged satöbbi. És akkor zúgni kezdtek a harangok is, és az arra beosztott ministránsok rázni kezdték a csöngőket, másik ministránsok meg gongattak, egy harmadik ministráns meg, egy idősebb, aki mindig rendezkedett, és amúgy is a sekrestye ajtajából figyelte az eseményeket, húzni kezdte az ajtóban felfüggesztett csengőt, amivel amúgy a mise elején volt szokás jelezni, hogy belépett a pap. Szóval óriási hangzavart csináltak, mindenki kiabálva mert énekelni, még ő is, pedig neki amúgy nem volt hangja.

Húsvétkor a papok együtt miséztek, azaz celebráltak. A mély férfihangok kórusban mondták a fontos részeket, például azt, hogy a vacsora után ugyanígy kezébe vette a kelyhet is, majd ismét hálát adott, odaadta tanítványainak, és így szólt. És ő élvezte a rendezetlenségét ennek az egyszerrebeszélésnek és pláne a megilletődöttséget a hangjukban, amikor Krisztus szavait kezdték idézni. Vagyis egyes szám első személyben, akkor és ott kimondani. Vegyétek és igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem kelyhe, az új és örök szövetségé, ez a vér értetek és sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára. Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. Aztán a középső fölemelte a kelyhet, a többi meg csak mutatott arrafelé, de mintha kicsit azért ők is tartották volna. Ezt is szerette. Bár ezt csak a szeme sarkából látta, mert az átváltoztatás alatt inkább leszegte a fejét. Ugyanakkor voltak hívek, akik a kehely mozgását mintegy leképezve megemelték a tekintetüket, ez is elfogadható magatartás volt, tehát alapvetően két iskola létezett.

És persze a körmenet volt a lényeg. Mindig a gyertya lángjával volt elfoglalva. Félt, hogy elalszik. Ki-kibiccentett a sorból a menetet bámuló ismerősöknek, de az volt a véleménye, hogy nem illendő az áhítatot köszönésekkel megzavarni. Azt is helytelenítette, hogy körülötte egyes ministránsok végig pusmogtak. Bár minden évben volt egy pillanat, amikor neki is kuncognia kellett. Ez akkor volt, amikor a menet éles, közel 360°-os kanyart vett, és így az eleje és a vége szinte szembetalálkozott. Ekkor lehetett hallani, hogy a vége mennyire le van maradva az énekkel hozzájuk képest. És a kántor meg ide-odaszaladgált, hogy az erős hangjával egybeénekelje a tömeget. Amikor végül visszaértek a templomba, megint harangozni kezdtek. Ahogy haladtak felfelé a kis emelkedőn, ő észrevette azt a sejtelmes hangot, ami attól volt, hogy már lengett a harang a toronyban, csak még nem kondult meg. De aztán, amikor az oltáriszentséggel beléptek a templomba, pont akkor megkondult. És zengett az orgona, és mindenki megint teli torokból énekelt. Azt, hogy Győzelemről énekeljen napkelet és napnyugat. És ő ebbe az egészbe totálisan beleborzongott. Érezte, hogy a karing alatt az összes szőrszál feláll a karján, és azért nem énekelt folyamatosan, mert a mámortól el-elszorult a torka. Meg mert a magas hangokat nem tudta kiénekelni. Aztán még volt némi szöveg, mindig azt hitte, hogy most már mindjárt vége, de aztán még tartott. És amikor már nem is remélte, akkor mégis csak jött a kivonulás. Vagyis előtte még néhány népének. A Himnusz meg a Szózat is. Bár azt a szülei is elismerték, akik amúgy roppant lojálisak voltak az Egyházzal, hogy a Szózat nem való a templomba. De lehet amúgy, hogy a Szózatot húsvétkor nem is énekelték, hanem csak újévkor. Vagy az éjféli misén? Kicsit összefolynak.

Aztán hazamentek, és jött a nyuszi. Hozott mindenféle csokit meg valami kisebb ajándékot. Mindig szégyellte magát, hogy ő csak kap, míg a többiek adnak is. Mert a testvérei mindig kitaláltak valami apró figyelmességet, amivel mindenkit megleptek, csak ő nem.
Megvolt a nagy vacsora is, sonkával, tormával, sok-sok süteménnyel.