(Húsvéti öröm)

Húsvétvasárnap

Vasárnap már nem kellett szorgoskodni. Ebédig nem volt semmi dolga. Azért a déli misére fölmentek, bár a szombat esti felért a vasárnapival, de húsvétkor az anyja szeretett a napján is fölmenni.

Reggel még az ágyában feküdt. A világos függönyön át sok fény beszűrődött. Bámészkodott a szobájában, a bútorok lábát nézte. Szeretett azzal játszani, hogy ahogy elbambul, szétcsúsznak a függöny csíkjai, mindegyikből kettőt lát, aztán ha ráfókuszál, szépen visszakúszik egymásba minden, ami ugyanaz. Észrevette, hogy nem érez semmit. Pedig jó lett volna, hiszen húsvét volt. Csak mit érezzen? Amit pénteken meg szombaton? De az a készülődés volt és a beteljesedés. Most viszont már beteljesedett, befejezett melléknévi igenév, utána vagyunk. És akkor mi van? Ebédre majd rántott hús lesz sült krumplival, előtte finom húsleves, utána a húsvéti torta, amit ő díszített. De mit kezdjen magával addig? Odaült az íróasztalához, mintha olvasna valamit, de sosem olvasott. Inkább csak nézett ki az ablakon. Fantáziált. Mindig ugyanarról. Hogy most még egy duci kislány, de majd lefogy, és csinos nagylány lesz. Jeleneteket képzelt el, mindnek az volt a lényege, hogy az udvarlója milyen szerelmes belé. És még a ruhákat is pontosan elképzelte a jelenetekben, hogy majd milyen szép lesz bennük. Olykor kiszámolta, hogy hány kilót kellene lefogynia. Összefogta a hájat a combján meg a hasán, és megpróbálta súlyra megbecsülni. A karján nem tudta jól megfogni, de azért arra is rászámolt olyan fél-fél kilót, meg a lábszárára is, mert tudta, hogy attól, hogy nem annyira látszik, azért van mindenütt felesleg. Unta mindig ugyanazokat a történeteket elképzelni, de nem jutott eszébe jobb elfoglaltság. A könyvet azért kinyitotta arra az esetre, ha a testvérei átmennének a szobán. Át is mentek. Az egyik a fürdőszobába tartott zuhanyozni, pont az asztala mellett nyílt az ajtó. Amíg folyik a zuhany, biztos nem jön ki a testvére, gondolta, úgyhogy picit szétnyitotta a lábát, és úgy húzta a pizsamáját - mert még mindig pizsamában volt -, hogy súrlódjon a lábai között. Egészen észrevétlenül billentgetni kezdte a csípőjét. A kezével nemigen mert odanyúlni. Csak épphogy. Néha. A ruhán át. A hasa aljához. Vagy csak betette a kezét az összeszorított combjai közé. Nem is tudta még akkoriban, hogy a csiklója a lényeg, és soha nem merte volna pontosan kitapintani, hogy milyen is ott a teste. És látni se látta soha. Fel sem merült benne, hogy egy tükör segítségével akár meg is nézhetné. De még csak az sem merült föl benne, hogy ő nem is tudja, hogy milyen ott a teste. Hogy a puncit milyennek rajzolják le a disznólkodó fiúosztálytársai, azt tudta, megtanulta a szimbólumot, ahogy biológiaórán a hím és a nőstény jelét, de sohasem próbálta megérteni ezeket a jeleket. Pedig amúgy okos, érdeklődő kislánynak tartották. Hogy a hímvessző olykor megmerevedik, azt sem tudta. Sokáig nem tudta.

Nem emlékezett, hogy mikor vette észre, hogy az jó neki, ha a ruha ott erősebben dörzsölődik. Meg ha a hasát nyomogatja. Mindig is tudta. Már oviban is. A nagymamája már akkor rászólt. Vagyis nem mondott semmit, és nem is haragudott, csak egy megértő fejcsóválással jelezte, hogy nem szabad. Már oviban, de ki tudja, talán már azelőtt is tudta, hogy vannak efféle ingerek. Nem ismert egy szót sem, ami ezekhez kapcsolódik, de hogy vannak ezek. Csinál magának valamit. Maga sem tudja miért, de mindig csinálja, és mindig titokban. És senki nem tudja, hogy ő ezeket csinálja meg gondolja. Igen: gondolja, mert gondolt is mindenfélét. Csúnya szavakat, amiket ő talált ki, meg mást is. Például fájdalmat, erőszakot, hogy bántják. És néha eszébe jutott, hogy vajon miért. Miért talál ki ilyeneket? Persze nem volt kitől megkérdezni. A szomszéd lánnyal is játszottak ilyesmit, de hogy honnan jött az ötlet, nem tudta már. Az egyetlen kapocs a valósággal az volt, amikor a nagymamája rászólt. Az volt a visszaigazolás, hogy ez a titok benne kapcsolatban áll azzal a titokkal, ami a világban van. Amit valamikor majd szabad lesz, legalábbis nem lesz annyira tilos, mint most, de az még végtelen és érthetetlen távolságban van, és férfiak kapcsolódnak hozzá. Neki viszont a férfiak is végtelen és érthetetlen távolságban voltak. Félt tőlük. Mindegyiktől. Kiskorában sírt is.

Egyetlen egyszer beszélt neki az anyja ilyesmiről, amikor tanult gyónni. Mert meg akarta értetni vele a bűnök fajtáit. Elmesélte, hogy amikor kislány volt, akkor bizony ők is megmutatták egymásnak a puncijukat a barátnőjével. De őt valahogy őszintén szólva egyáltalán nem érdekelte az anyja puncija, és elég unalmas játéknak tartotta, hogy egyszerűen csak megmutatni. Inkább nem szólt semmit. Mindenesetre annyi kiderült a beszélgetésükből - és ez volt akkor a lényeg -, hogy az ilyesmit meg lehet gyónni. Azt kell mondani, hogy szemérmetlen voltam, vagy enyhébb esetben: szemérmetlenek voltak a gondolataim.

Sosem csinálta direkt. Úgy értem, sosem tervezte el, hogy most márpedig ezt fogja csinálni, mert ez neki jó. Ha megkérdezték volna tőle (de persze sohasem kérdezték), hogy mit szeret a legjobban, talán az úszást mondja, vagy ha nagyon őszinte akar lenni, akkor talán a csoki tortát. Persze azt, aminek mandulás a tésztája. Ez eszébe sem jutott volna. Hogy mondjuk, ha szomorú, ezzel vidítsa fel magát. Dehogy! Tudta, hogy ettől végül csak még szomorúbb lesz. De legalább eltelt valahogy az idő addig, amíg már indulni kellett a misére. És ő el is ment hazulról hamarabb, mintha ministrálni akarna, ahogy mindig, de végül nem öltözött be, hanem bement a templomba, és már a mise előtt is ott imádkozott. És jöttek aztán a szülei, húsvétkor az apja is eljött, és látták, hogy ott ül a padban, és odaültek mellé. De neki ki kellett másznia a padból, mert ment gyónni. És minél hamarabb sorra akart kerülni, hogy minél hamarabb elmúljon a szégyen. Húsvét vasárnap gyónni szégyen. Mert a rendes hívők már a nagyböjtben felkészülnek, a nagyhéten bűnbánatot tartanak, úgy mennek neki az ünnepnek. Pár naponta gyónni meg szükségtelen, akkor már felmerül az aggályosság gyanúja. Pár hetente, az az optimális.

Tudta, hogy nem fognak semmit szólni a szülei, csak éppen észreveszik. Előző húsvétkor is ugyanez volt. Vagyis akkor nem ment gyónni, hanem elment ministrálni, viszont úgy nem áldozhatott. Ami szintén elég feltűnő, mert annak a ministránsnak, aki nem áldozik, egy lépést hátra kell lépnie, hogy a többiek előrevonulhassanak. Soha meg sem fordult a fejében, hogy jogtalanul áldozzon. Halálos bűnnel a lelkén. Mert bocsánatossal szabad, abból mindig van egypár, de a halálos azt jelenti, hogy ha a feloldozatlan bűnnel a lelkén meghal, akkor a pokolra jut. Ha most délelőtt, az után, hogy kivette a kezét az öléből, meghalt volna, a pokolra jutott volna. Ez volt az egy szent katolikus és apostoli Anyaszentegyház tanítása, és ő ezt tudta. És ezen nem sokat enyhített, hogy Istenről azért valahogy lehetett sejteni, ő sejtette, hogy egy más kategória. Hogy sokkal, de sokkal jobb fej, mint ez az egész kompánia itt.

Egy néni volt bent a gyóntatószékben. Amikor az öreg papnál az öreg emberek gyónnak, úgy kiabálnak, hogy kint is minden szót pontosan hallani. Vajon az ő beszéde is kihallatszik? Ha direkt hallgatózna valaki, biztos hallaná. De most úgy álltak időben, hogy ha szerencséje van, akkor éppen az Uram irgalmazz-t vagy a Dicsőség-et éneklik majd a hívek, mialatt ő bent a bűnöket sorolja.
Sorra került. Megmondta, hogy három napja gyónt utoljára, mert azt is mindig meg kellett mondani, és aztán azt mondta, hogy és azóta egyszer önkielégítést végzett. Meg még hozzásorolt néhány kisebb bűnt, hogy ne álljon ez a nagy annyira magában, hogy egy kicsit öltöztessék, ahogy az egy szál vörös rózsát a zöld meg a rezgő. Egyszer. Mert a halálos bűnöknél azt is mindig mondani kellett, hogy hányszor. Pénteken eszébe se jutott. Szombaton se, vagy ha mégis, könnyen kibírta tudván, hogy ő most már megváltozott. Szóval ez az egyetlen egy volt vasárnap délelőtt. Pedig olyan rövid volt az a délelőtt, olyan könnyű lett volna kibírni. És akkor nem bontja meg az ő kis szánalmas valósága a húsvét ünnepélyességét. Bár az Úristennek mindennel célja van. Annak is biztos megvan az értelme, hogy egy ilyen kis öröm miatt - hiszen alig érzett valamit -, ekkora bűnt vett a nyakába. Most legalább igazán át tudta érezni, hogy ő egy senki az Úr dicsőségéhez képest. Meg amúgy is.

Húsvét vasárnapja az a tavaszi napéjegyenlőséget követő első holdtöltét követő első vasárnap. Azaz tavasz. Ahogy kiment a templomból az arcába tűzött a nap. Behunyta a szemét, úgy ment lefelé a lejtőn. Narancssárga volt belülről a szemhéja, átadta magát ennek a színnek, a sorsának. Hogy egyszer, bár sokára, de majd felnő, és akkor a terápia után kiszámolja, hogy mennyibe is került az neki összesen, hogy inkább mégiscsak az örömöt érezze át igazán, és azt, hogy ő egy senki, azt meg csak alig. És akkor egy relatíve nagy szám fog kijönni, de ő majd csak vállat von, mert tudni fogja, hogy ez a relatíve nagy szám az Úr dicsőségéhez képest vagy ahhoz képest, ha valakinek egész életében nincs egy rendes orgazmusa, semmi.